Első fejezet

286 15 0
                                    

A téli idő miatt keletkezett befagyott tócsákon csúszkáló Noè örömmel tölti el Lauren szívét. A Central Parkon átgázoló pár egy teljesen átlagos látképet fest az idegenek szemében. E mögött viszont sokkal több áll, Laurent családja mondhatni kitagadta, miután bejelentette három éve az örömhírt, hogy terhes. Rokonaival nem tartotta a kapcsolatot, az apuka honlétéről nem tudott semmit, egyedül maradt. Ennek ellenére nem volt ilyen drasztikus a helyzet; a terhességet gördülékenyen végigvitte, a szülés sem volt akadály és ennek az eredménye meglátszott, mivel a két és fél éves fia abban leli örömét, hogy félpercenként fenékre esik a csúszós talaj miatt. A városban is érezni lehetett a karácsony közeledtét, ahogy végighaladtak az utcákon, érezni lehetett a mézeskalács és a forraltbor illatát, a gyerekek mikulássapkábal a fejükön rohatgáltak a járó- kelők között. Az üzletek kirakatai vagy akcióktól hemzsegtek vagy a sok ünnepi dísz miatt.

- Anya, anya, anya, veszel forró csokit? Légyszííí!- inkább visította az utolsó szót Noè mindhogy mondta, miközben anyukája kapátjának az alját huzogatta, ezzel is nyomatékosítva a kérését.

- Otthon majd iszunk, az úgy jó?- próbált volna Lauren alkut kötni a fiával, akinek láthatóan nem tetszett ez a verzió.

- De, de én itt akarok! Légyszi!- dacoskodott tovább, a talpát drámaian a betonhoz koppantotta, jelezvén ,,ő bizony itt marad, amíg nem kap". A nőnek ellenére volt a dolog, mivel eddigi tapasztalatai alapján, a standokból vásárolt forró italok kétszer, hanem háromszor annyiba kerülnek, mint a boltban megvett formájuk.

- Jó, jó, kapsz...- adta be a derekát, mióta Noè a dacckorszakába lépett, nem lehet eltántorítani az egyszer kigondolt tervétől.

- Köszi, köszi, köszi!- ujjongott, miközben átölelte az anyukája lábát és kezénél fogva a kávézóba vezette.

Miután (Lauren tapasztalatának beteljesülése végett) borsós áron megvették az italt hazafele bandukoltak az enyhén szállingózó hóesésben. Az út a szokásosnál sokkal lassabban telt el, mivel a kisfiú minden egyes befagyott pocsojánál csúszkálni akart, aminek az lett a kimenetele, hogy téli kezes-lábas kapátkája vizes lett, anyja örömére.
A házukhoz érve Lauren egy idegen alakot vett észre az ajtójuk elött összekuporodva és már a látványtól kirázta a hideg, mivel az illető egy szál pólót és egy farmer nadrágot viselt a mínusz tíz fokba. Elfogta a kétségbeesés, hogy lehet megint valami hajléktalan akar pénzt vagy szállást kérni kicsit sem jó szándékkal.
Megtorpant legalább hét méterrel a házuk elött és megkérte fiát, hogy maradjon ott, aki óckodva bár, de megtette. Közelebb ment az illetőhöz, és megállapította, hogy nagy eséllyel nem hajléktalan. A (feltehetőleg) férfi a bejárat elött ült, térdét felhúzva, csukott szemmel. Lauren remélte, hogy csak elaludt és nem halálra fagyott. Kezét rátette a vállára, majd elkezdte rázni, annak reményében, hogy felkel.

-U...uram, uram, keljen fel kérem...- mondta ki az első szavakat, amik eszéme jutottak, majd az illető felkelt, belemarkolt a nő alkarjába, kisebb szívrohamot okozva neki, és könyörgő tekintetét rá szegezte.

- Kérem, segítsen rajtam!- mondta elhaló hangon, könnyeivel küszködve.- Ne... nem tudom hol vagyok, segítsen kérem.

Szerelmünk Lehullott SzirmaiWhere stories live. Discover now