Talán a köd, talán a levelek, talán az ősz miatt volt...
De egy biztos.
Hogy már sosem lesz a régi.
Roe West élete nem akkor csap át egy zaklatással teli világba, amikor meglátja David Houndot, hanem akkor, amikor hagyja, hogy vigye az ár.
Történet...
"Otthon - éltet és öl, épít és pusztít, megáld és romokba dönt."
(H.B. Anne)
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
A buszról leszállva maradt abba csak a remegésem.
Ahogy elindultam, a fekete szövetkabátomat szorosabbra húztam magam körül, miközben lassan kifújtam a levegőt a számon. Szemeimmel lassan követtem az elrobogó busz távolodó fényét, majd mikor teljesen eltűnt a szemeim elől, elindultam a hazavezető úton.
A kivilágítatlan utcánkon végigsétálni közel sem volt olyan félelmetes, mint az iskola mellett Daviddel beszélgetni. A fekete szemű fiúra szinte gondolni sem mertem, mert azonnal belemarkolt a szívembe a csendes rettegés. Rágondolni sem akartam, hogy holnap újra látni fogom őt, vagy esetleg hozzám szól. David megfenyegetett, ez világos volt, mint a Nap. Azonban azt nem hagyhattam, hogy a tudat ennyire padlóra küldjön. Volt már, és lesz is nagyobb gondom is ennél.
Például hazaérni.
Különben is - az évek alatt tökéletesre csiszoltam a képességemet, hogy magamban jó mélyre rejtsem a rossz emlékeket.
Nem laktunk a környék legjobb oldalán, lepukkant házak és sok fura ember vett körül minket, de én mégis szerettem a város ezen szélén lakni. A Portlands-erdő mellett éltünk, és ha úgy adódott, bármikor elmenekülhettem a biztonságot és nyugalmat adó fák közé. Mivel igencsak késő volt, úgy döntöttem, hogy az erdőn átvezető, rövidebb úton megyek haza.
Ahogy az esőtől nedves padkán sétáltam, lépéseim hangja szinte elveszett a mellettem tárulkozó fák susogásában. Megnyugtatott a hangjuk, szinte éreztem, ahogy a lelkem simogatják. Lassan már csak ők maradtak. Átsétáltam az úton, és az általam haloványan kitaposott ösvényre léptem.
Az idő lassan, bizsergetően áramlott mellettem, bennem, és valahogy mindenhol, és csak akkor eszméltem fel, hogy hazaértem, amikor már a bejárati ajtót csuktam be magam után.
Ezzel a gondolattal együtt jutott eszembe az, hogy talán esélyesebb lett volna az ablakon át hazamenni, amikor fájdalmas pofon csattant az arcomon.
A bőrömhöz kaptam, és szorosan lehunytam a szemem.
— Te meg hol a kurva életben voltál?
Kinyitottam a szemem, a pofontól egy pillanatig megugrott az előszoba halványan kivilágított sziluettje. Majd a felém tornyosuló emberre pillantottam, bármennyire is fájt ránézni.
Apa ingoványos volt, mérges, és mattrészeg.
— Öt óra van — válaszoltam, és bár tudtam, hogy semmit sem ér a válaszom, a második pofon a hallgatásomért jött volna. Előre megszokott séma volt, ahogy minden más is.
