Vörösfelhőtlen ❄III. Deivóra kötet❄✔️

A véleménycsere...

....egy házasságban úgy néz ki, hogy a nő és a ferfi különböző véleménnyel találkoznak, majd a nőével távoznak. Szerencse, hogy Deidara és én nem így gondolkodunk. Ennek örömére amint Rave elaludt  bezárkóztunk a szobánkba és heves tárgyalásba kezdtünk.

- Jobb lenne neki a ninja világban! Hm!

- Még egy éves sincs!

- Akkor majd később, ha nagyobb lesz.

- Képzetlen lesz, el fogják taposni!

- Mi fel tudjuk készíteni a ninja létre! Hm!

- Sehol nem lennénk biztonságban! Körözött bűnöző vagyok! Rólad nem is beszélve.

- Meg kell ismernie mindkét világot, hogy eldönthesse melyikben akar élni? Hm!! - erre elhallgattam. Igaza volt.

- De... De... De... - hebegtem. Deidara megfogta a kezem.

- Tudom. De még mi sem ismerjük őt igazán. Azonban a mi lányunk. - suttogta, majd a homlokát az enyémnek döntötte. Sóhajtottam.

- Rendben... Viszont bizonytalanra nem alapozunk. Vissza kell mennünk a másik világba, és kitalálni, hol lakunk majd. Nem vihetnénk ezt a házat is...? Egészen megszerettem.... - biggyesztettem le a számat. Deidara kuncogva megsimította az arcom.

- Ez még messze van. Nem most fogunk menni. Addig is ki kell találnom, hogy hogyan jutunk át. Valami módnak lennie kell. Hm.

- Na igen... - húztam el a számat - De a lakhatást akkor is meg kell oldani. Lehetőleg legálisan. És mi lesz a többi Alatsuki taggal?

- Az előbbire van egy ötletem, az utóbbi pedig nem rajtunk múlik. Hm.

- Hallgatlak.

- Ugye nekem a dédapám a Tsushikage... És ha esetleg...

- ...meghunyászkodnánk előtte egy kicsit, megengedné, hogy a faluban lakjunk? - vontam fel az egyik szemöldököm. Deidara bólintott - Hát... Jobbat én se tudok. Szóval rendben. Viszont... Van egy kikötésem. - a férfi szeme furcsán csillant.

- Éspedig? - kérdezte bizonytalanul.

- Rave csak akkor élhet a másik világban, ha úgy látom, hogy készen áll rá, illetve ha betölti a tizenkettőt! - mondtam ellentmondást nem tűrő hangon.

- A tizenkettőt? - pislogott Dei. Biccentettem.

- Igen. Mivel a tanoncok is akkor válnak geninné. Persze mindez csak akkor jöhet szóba, ha Rave menni akar. Ha nem, akkor nem. - közöltem komoran. Nem akartam olyan szülő lenni, aki azonnal eldönti mi lesz a gyereke sorsa, és a kölyöknek nemhogy beleszólása, véleménye sem lehet. Nem. Én azt szeretném, hogy erős, okos lányom legyen, aki igenis tud döntéseket hozni és talpon maradni. Nagyon mélyen gondolkodóba estem, hogy jól cselekszem-e. Nem egyszerű. Én alapból akaratomon kívül kerültem a Naruto világába. Azonban Rave helyzete más. Kérjek meg egy tizenkét éves kislányt, hogy döntse el, melyik jobb neki: az új, izgalmasabb világ, vagy a már megszokott rend, amiben eddig nevelkedett. Megráztam a fejem. Ez ráér még. Deidarával mélyen egymás szemébe néztünk. Az övében is ott csillogott a bizonytalanság csillaga, halványan, ám az idő teltével egyre erősebben. Rave szépen cseperedett. Igazán jókedvű volt, megkockáztatom, többet nevetett, mint sírt. Bár azért volt néhány kritikus pillanat, mikor igen erősen kételkedtem abban, hogy ez a lány ninja lehet. Például mikor a bölcsis ballagásán jól telezabálta magát, aztán amint leült az asztalfőre, viszontlátta az egészet... Az ovis korszaka sem volt semmi. Szinte mindenre allergiás volt: tej, tojás, mogyoró, eper, barack, banán, és még a liszt is. Ó, azok a szép idők, mikor negyedévente jártunk vérvételre, és minden alkalommal keresztül kellett kergetni a klinikán, mivel Rave "nem akart tűt". Mondjuk megértem. Az ilyen negyedéves vizsgálatokhoz az is hozzátartozott, hogy ahányszor elmentünk, annyiszor visszhangzott tőlünk a klinika. Mármint a doktornőtől meg tőlem. Ugyanis a doki utálta Rave hisztijét (három ember kellett ahhoz, hogy vért lehessen tőle venni. De ha ennyire utálta a gyerekhisztit, mi a halálért ment orvosnak?!), én meg rühelltem a stílusát, és a vérvétel után még egy negyed óra azzal ment el, hogy a dilidoki kioktatott engem, hogy milyen anya vagyok, én meg szintén beolvastam neki, hogy ő milyen orvos. Na ja. Ezért mentem mindig én a vizsgálatokra Ravevel, és nem Deidara. Azokban az időkben Rave nen ehette azt amit a többiek. Amiért elég gyakran csúfolták, és emiatt sokszor sírt, mikor érte mentünk Deiel. Mindig igyekeztem valami finomat készíteni neki, de hát amennyi mindenre allergiás volt, nem volt nagy a kínálat. Miután pedig a klinikán közölték, hogy még a vajas kenyeret sem eheti, megelégeltem a dolgot. Éppen elég volt az a három év mindenkinek, így hatéves korában közöltem, hogy ennyi volt, és azóta nem vittem vizsgálatra, plusz szépen lassan elkezdtem visszaadagolni neki azokat az ételeket, vitaminokat, amiket elvettek tőle. Azért ez sem volt egyszerű. Mert mégiscsak allergiás volt rá, és nem lehet tudni, hogy reagál a szervezete, ha ilyen anyagokat kap. Azonban Rave állta a sarat, és mire iskolába vonult, már mindent ehetett. Sose felejtem el azt a napot, mikor először felkísértem az osztályterembe. Az oviban ért sérelmek miatt egyre kevésbé mert barátkozni bárkivel, így mikor finoman meglöktem, hogy üljön le valahova, Rave leült az első padba, ahol nem ült senki. Pedig szinte minden osztálytársa mellett üres volt a hely. Hamarosan egy szőkésbarna hajú kislány ült le mellé: alaposan végigmérte a padtársát, majd a kezét nyújtotta. A szöszi óvatosan viszonozta a gesztust. Attól kezdve ők voltak a legjobb barátok. Rave remek tanuló volt, és majdhogynem kitűnő. Közben elkezdtem vele edzeni, azonban még ezelőtt úgy három évvel, mikor Rave csak négy éves volt, közbejött valami... De azt a következő részben.