Meglepetés Hercegnő ✔️/ Javítás alatt!

|7. rész|

Meglepetés

Ma is egy sima nap vette kezdetét, de mégis úgy éreztem, hogy valamit elfelejtettem. Gyorsan elhessegettem a fejemből ezt a kósza gondolatot, és helyette Dávidra terelődtek a gondolataim. Még mindig ugyanúgy rosszul éreztem magam miatta, mint tegnap, de lassan hozzá kellett szoknom ehhez az érzéshez... A reggelt egy hideg zuhannyal kezdtem, hogy kicsit felfrissüljek. Miután felöltöztem, lementem az étkezőbe megreggelizni. Hála az égnek, nem Hunor szolgálta fel a reggelit, mert egyáltalán nem volt kedvem találkozni vele még egy pillanatra sem. Miután befejeztem a reggelit, felálltam az asztaltól, és elindultam fel a szobámba, viszont ezt a tervemet a Nagyim szakította félbe.

- Remélem készen vagy egy kis rövid város nézésre - lépett ki a tárgyaló teremből. Ettől a kijelentéstől teljesen felcsigáztam magam.

- Mikor indulunk?

- Ha minden rendben megy, akkor a limuzinnak tizenöt perc múlva itt kellene lennie - válaszolta, majd visszament a tárgyaló terembe.

   Azonnal felszaladtam a szobámba bepakolni. Ami szükséges volt, azt bepakoltam, vagyis röviden vizet, zsebkendőt, pénzt pakoltam a kis táskámba. Gyorsan megigazítottam a hajam, a ruhámat ellenőriztem, hogy semmi folt sincs-e rajta, majd leszaladtam a lépcsőn. A komornyik kinyitotta előttem az ajtót, amiért köszönés képpen rámosolyogtam, majd pontosan a limuzin érkezésekor álltam meg a Nagyi mellett.

- Éppen, hogy megérkeztél - jegyezte meg szigorúan, mire egy kicsit elszégyelltem magam.

- De időben - feleltem, mire felém fordult, és csak szúrósan tekintett rám, de nem szólt egy szót sem.

Ahogy leparkolt előttünk a hosszú limuzin, beszálltunk, majd elindultunk a... nem tudom hova. Egész úton csak csöndben ültem, megszólalni sem mertem, így hát nem tudtam meg merre tartunk.

- Lassan ott vagyunk - szólalt meg végül a Mamám.

Három perc múlva a limuzin tényleg megállt. Megvártam, amíg kinyitják előttem az ajtót. Ahogy kiszálltam, egy gyönyörű park fogadott. Egyszerűen nem tudtam merre nézzek. Jobbra vagy balra, előre vagy hátra. Szerencsémre a királynő segítségemre volt, hiszen elindult előre. Szépen lassan követtem, amíg meg nem állt egy hatalmas szobor előtt.

- Ez itt nagyapád szobra - mondta a Mamám egy nagy sóhaj keretében.

Egy több, mint 7 méteres szobor tárult elénk, gyönyörűen kivésve. Egyetlen egy karcolást sem találtam a szobron. Gondoltam, nagyon vigyázhatnak rá. Ránéztem a Nagyira, aki még mindig merengően bámulta az előtte lévő kőtömeget. A Nagyapámról szinte semmit sem tudtam, még a nevét sem. Sosem mertem rákérdezni, mert nem tudtam, hogy a Mamámat mennyire érinti ez a téma érzékenyen. De azt gondoltam, hogy egyszer majd úgyis fény derül mindenre.

Végül a gondolatmenetemből éles trombita hangok - a Happy Birthday című dalt fújva - zökkentettek ki. Megfordultam, majd csodálkozva láttam, hogy egy zenekar állt előttem, és csak nekem és miattam játsszák a dalt. Rettentően jól esett, hiszen eddig csak otthon énekelték Anyumék egy szűk családi körben. Miután vége lett a dalnak, mindenki felállt, és megtapsolt. Hatalmas mosoly ült ki az arcomra, majd amikor elcsendesedett a tömeg, köszönetet mondtam:

- Nagyon szépen köszönöm! El sem tudják hinni, hogy mennyire boldog vagyok most!

- Ne siess ennyire, Kamilla. Még van egy meglepetésem a számodra - azzal bólintott egyet a Mamám.

Nem tudtam mire vélni ezt a viselkedését. Először azt hittem, hogy most jelentkezett nála a tikkelés vagy esetleg az epilepszia, de miután megláttam, hogy mi fut felém, azonnal elvetettem ezeket a gondolatokat. Egy gyönyörű tacskó tartott az irányomba. Olyan aranyos volt, hogy nem tudtam betelni vele. Amikor elért hozzám, szinte rögtön felkaptam az ölembe, és magamhoz szorítottam. Elképesztően puha volt a barna bőre, és olyannyira kicsi volt még a kis kutyus, hogy két kezemben elfért. A boldogság olyasfajta mértéke öntött el, hogy majdnem ott helyben elsírtam magam. Vettem egy mély levegőt, hogy visszatartsam a kitörni készülő könnyeimet, majd szóra nyitottam a számat.