Álmomban már kívántalak

3. fejezet

Úgy tűnt, a szerda ismét ugyanúgy telik, mint mindig. Erik belépett, letette táskáját, s körül sem nézve ki is ment. Az első két órán sem történt figyelemre méltó dolog, ám amikor testnevelés következett, visszatért a furcsa Erik.

Noel épp az öltözőben vette le pólóját, mikor észrevette, hogy a fiú őt figyeli. Öntudatlanul mellkasa elé kapta felsőjét, mint egy lány, aki fél, meglátják kebleit. Erre osztálytársa is felfigyelt, s zavaros tekintettel elfordult.

Órán a lányok az egyik térfélen szivacsokon gyakorolták a kézenállást, fejenállást, kötélmászást, a másikon a fiúk kosaraztak. Mivel kilencen voltak, így Sanyi bácsi általában a legkisebb fiút leültette tartalékba, és ez szinte mindig Noel volt. Most egyáltalán nem bánta. Közel lenni Erikhez, mikor ilyen furcsán méregeti, félelmetes volt, ám a padon ülve nézni boldog arcát, ahogy magával ragadja a játék öröme, minden pénzt megért.

A fiú úgy belelendült a játékba, hogy csak a labdára koncentrált, s társaira. Ellenfele Laci, kosaras csapattársa volt, aki folyton megakadályozta, hogy rádobja. Ám mikor végre sikerült, örömtől ittasan vetette rá magát társaira. Noel elmosolyodott a szívderítő képen, s próbálta emlékezetébe vésni a látványt, hogy este felidézhesse. Aztán a következő pillanatban összeforrt tekintetük. Nem lehetett több egy másodpercnél, de végtelenül hosszúnak tűnt, s bár azt akarta, sose érjen véget, mégis fellélegzett, mikor Laci átölelte Eriket, s valamit a fülébe súgott, amitől a fiú újra tűzbe jött, s izgatottan vetette magát a labda után.

Ajtaját kulcsra zárta, kirakta a Tanulok, ne zavarj!-táblát, s végre nyugodtan elterpeszkedett ágyán. Félt az iskolában történtektől, de szíve mélyén még jobban vágyott arra, hogy Erik megkedvelje, elismerje. Ezt eddig csak álomnak hitte, de talán mégsem olyan lehetetlen. S ha csak be is képzeli a fiú furcsa viselkedését, még mindig álmodozhat róla titokban, hiszen senki nem szerezhet erről tudomást, ez az ő picinyke titka.

Képzeletében a tornateremben volt, s egy kosárlabdát pattogtatott. Erik nem messze állt tőle izgatottan, csillogó szemekkel.

– Készen állsz egy kis játékra? – kérdezte virgoncul.

Noel félszegen elmosolyodott, s bólintott, majd odadobta a fiúnak a labdát.

– Aki veszít, levesz egy ruhadarabot – javasolta Erik.

– De...

– Ez nem igazságos? – vigyorgott. – Könnyítésül csak a bal kezemet fogom használni. Huszonegy pontig játszunk.

– Rendben.

– Akkor hajrá!

A játék meglepően kiegyensúlyozott volt. Ahogy Noel dobott egy kosarat, a másik percben Erik is követte példáját. Mindennek ellenére az első játszmát a kosárbajnok nyerte, így Noel félmeztelenül kényszerült folytatni a játékot. A második menetben mintha Erik kifáradt volna, mert sorra elszúrta a dobásokat, így osztálytársa kikerekedett szemekkel figyelte, ahogy labdája a kosárba ér, s megnyeri a játszmát.

Amint Erikre nézett, elállt a szava. A fiú lassú, szexi mozdulatokkal vette le felsőjét, s a végén Noel felé dobta, aki meghökkenten kapta el.

– Egy-egy. Jöhet a következő menet? – vigyorgott.

– Ühüm – bólintott.

– Úgy vigyázz, hogy ha nyersz, ez alatt – mutatott rövidnadrágjára –, nincs semmi.

Noel elpirult.

– Na gyere! – mosolygott.

Az állás 18-18 volt, mikor Erik megszerezte a labdát. Beállt kedvenc pózába, hogy dobjon egy hárompontost. Noel lélegzetvisszafojtva figyelte.

– Imádkozz! – nézett rá a fiú, s eldobta a labdát, ami lepattant, s osztálytársa kezében landolt. – Mire vársz még? Dobj!

Mint aki életében először fog labdát, remegve eldobta. Mintha csak egy álom lenne – de hiszen az is volt –, bement. Még megdöbbenni se volt ideje, mikor Erik hátulról átölelte.

– Ügyes voltál – kuncogta.

– Hagytál nyerni – kockáztatta meg.

– Csak egy kicsit – csókolta meg nyakát. – Add a kezed! – súgta fülébe. – Hunyd le a szemed!

Mikor megtette, Erik meztelen combjához érintette ujjait.

– Milyen érzés? – húzta egyre feljebb.

– Jó – sóhajtotta, majd nekidőlt a fiú mellkasának.

– Szeretnéd, hogy én is megérintselek?

– Igen – motyogta.

– Hol kezdjem?

– Ahol akarod.

– Akkor itt – simított végig hasán, mire a fiú felnevetett.

– Ez csiklandoz.

– És ez? – csúsztatta kezét nadrágjába, mire Noel teste megrándult. – Jó érzés? – kezdte el izgatni.

– Igen.

– Mennyire.

– Nagyon.

– Csak nagyon?

– Őrjítően – nyögött fel. – De...

– De? – állt meg. – Nem ezt akartad?

– Részben – zihálta, majd kihúzta a fiú kezét nadrágjából, s megfordult.

– Akkor mit szeretnél?

Noel felnézett rá, lábujjhegyre állt, s lassan közeledett Erik ajkai felé.

– Szeretni téged.

– Kincsem – kopogott be édesanyja –, Anna keres.

– Ez most komoly? – sóhajtotta. – Az embernek még azt sem engedik, hogy kiverje magának? – duzzogott halkan. – Máris megyek! – kiáltotta.

Erik a plafont bámulta, s próbálta féktelenül verdeső szívét lenyugtatni.

– Szeretni téged – suttogta, majd ujjaival ajkaihoz ért, vágyakozva az el nem csattant csók után, másik kezével alsójába nyúlva.

Lassan mozgatta kezét, hogy közben felidézhesse az álmában történteket, melyek hiába rémisztették meg, fel is tüzelték. Úgy simogatta férfiasságát, ahogy álmában Noelét, és biztos volt benne, hogy ugyanolyan jól érzi magát, ahogy osztálytársa. Utált veszíteni, mégis hagyta őt nyerni. Miért? Talán a mosolyáért, a boldog arcáért, mellyel őt figyelte órán, mikor pontot szerzett? Nem értette, miért van rá ilyen hatással egy fiú. Hogyan sóvároghat egyetlen egy csók után? És hogyan hozhatja ez ilyen izgalomba?

Ahogy az álom felidézésének végéhez közeledett, egyre gyorsabban mozgatta kezét, s mikor elélvezett, arra a csókra gondolt, melyet a fiú akart adni neki. Zihálva takarta el szemeit bal karjával, s nagyot sóhajtott.

– A fenébe! Kezdek homárrá változni – s miután kifújta magát, a fürdőbe indult, hogy vegyen egy hidegzuhanyt, ami remélhetőleg elfújja meleg gondolatait.