gyertyafény az esőben // red velvet

// TWO

❝sosem akartam még ennyire, hogy...❞

___________
| // TWO |
|__________|

Nem jött álom a szemére, ezért Brandon sokat gondolkodott az éjszaka folyamán. Szinte mindenen, ami csak az eszébe ötlött. Vajon a szülei már keresik? Mennyire aggódnak érte? Az osztálytársai örülnek, hogy nem rontja nekik a levegőt?

Az utolsó kérdésnél elfintorodott. Nem ő volt a hibás, hogy nem fogadják el másságát, viszont még mindig rosszul érezte magát, holott ennek már több, mint egy hete. Egy ilyet csak nem tud az ember olyan könnyen kiverni a fejéből, nemde?

A lányok még mindig nem engedték haza, és nem is hittek neki. Amikor megmotozták nem találtak nála semmiféle tárgyat, ami azt mutatná, hogy kém lenne. Erre pedig nem reagáltak, így Brandon végleg feladta, hogy valaha is kijut innen, legalábbis élve. Azonban kapott vizet és egy kis levest is, ami újra felélesztette a nem olyan régen elveszett remény apró tüzét, hogy elszabadulhat. Talán, egyszer.

A morgós nőszemély ingerülten lépett be a pincébe egy halomnyi aktatáskával, majd kinyitogatta a szekrényeket, az asztalfiókokat és a komód fakkjait is. Hihetetlenül gyors mozdulatokkal pakolni kezdett bele mindenfélét, amit a bútorok rejtettek. A fiú csak értetlenül, kíváncsiságtól nagyra nyílt szemekkel figyelte mozdulatait.

Pisztolyokat, töltényeket, kézigránátot, puskákat, és még rengeteg fegyvert pakolt, amiknek a létezéséről Brandon mégcsak nem is tudott. Sosem érdekelték igazán a háborúban, a csatákban, utcai verekedésekben vagy a mészárlásnál használt harci eszközök, a katonáskodás sem izgatta túlzottan. Néha megnézett egy-egy történelmi filmet, amiben részben ezekről a tárgyakról is szó volt, de csak is akkor, ha nem ment éppen más a tévében. Különben minek nézett volna bármi ilyesmit is, ha nem izgatták egek a dolgok?

A leány meggyörtört arcán homloka ráncokba szaladt, amikor az egyik táska csatját nem tudta kipattintani.

– Bassza meg! – mormogta alig hallhatóan, és a fiú most még nagyobbakat pislogva meredt rá, mint eddig. Mire ez a nagy ijedtség és sietség?

– Seulgi kérlek, siess! – hallatszott egy tompa, ugyanakkor türelmetlen kiáltás az emeletről. A lány valami 'jól van' félét motyogott az orra alatt, de Brandon csak nehezen tudta kivenni szavait.

Végképp nem értette, mégis miről van szó. Azt viszont határozottan állította magában, hogy baj lehet, mert alapjáraton nem viselkednek így az emberek, ugye?

Az izgatottság és a félelem lett úrrá rajta. Izgatott volt, hogy végre történni fog valami érdemleges, valami fontos. Félt, hogy esetleg megölik. Brandon rettegett a haláltól, borzalmasan érezte magát, már akkor is, hacsak az elmúlás gondolata kerülgette. Mi lesz, ha már senki sem fog emlékezni a nevére? Mi lesz, ha előbb–utóbb mindenki elfeledi?

Fél órán belül, megkötött kezekkel ültették be a fekete hét személyes jeepbe a fiút. Mint kiderült – a Seulgi nevezetű lány ült a vezető melletti ülésre, a második sorba egyelőre a fegyverek kerültek, ő és még két fiatal hátul foglaltak helyet és sokat sejtő tekintettel figyelve felügyelték Brandont. A négy lány közül a legszebb, pedig bepattant a volán mögé.

– Irene vagyok, és én képviseltetem magam a banda főnökeként is, szóval Brandon, ha úgy érzed, hogy ideje bevallanod, kinek a kémje vagy, én itt leszek és meghallgatlak. – szólalt meg meglepően kedvesen, miközben a visszapillantóban egyesen a fiú szemeibe nézett, villámló szemekkel. Nem túl őszinte mosollyal ajkain rámosolygott és gyújtást adott. – Felvesszük Yerit, meg Josht, aztán megyünk New Yorkba. Így megfelelő, nem? Nem terveztem kitérőt tenni. Joy, Wendy? Nektek sincs más küldetésetek, ugye? – utóbbi szavait már a lányoknak intézte, Brandon pedig bágyadtan hajtotta le fejét. New York? Hisz az nagyon messze van innen! Kezdett végleg letenni arról, hogy valaha is hazajut.

– Tökéletes, Unnie. – válaszolta vigyorogva a mögötte ülő lány.

– Akkor kalandra fel! – kiáltotta el magát a sofőr és benyomta a rádiót. A lányok hangos éneklésbe kezdtek az ismerős dal hallatán, és meglepően kellemes hangjuk volt. Brandon bátortalanul kapta a jókedvűen éneklők felé tekintetét. Zavarodott volt és nem tudta, mit gondoljon. Ha már ilyen helyzetbe került, illene a jó oldalát néznie – már, ha van olyan – és neki is dalolnia kéne, nem? Általánosban tagja volt az énekkarnak, onnan pedig egyszer sem csapták ki, így remélhetőleg tud valamit, legalábbis így remélte. Azonban elképzelésének nem tett eleget. Ő csak egy rab, és egyáltalán nincsen jó dolga, hogy csak úgy énekelgessen négy idegennel együtt.

Így hát csendben maradt és várta a jó szerencsét, máshoz egyébként sem volt kapacitása.

Körülbelül két óra elteltével egy kis városnak szélénél egyszer csak megállt az autó. Brandon felkapta fejét és kipillantott a szélvédőn. Egy elhagyatott parkoló volt, mely mögött a távolban épületek és fák magasodtak. A fiú figyelmét azonban nem ezek kötötték le, hanem a kocsi felé kocogó ázsiai lány, aki valószínűleg Yeri lehetett. A csomagtartóba behajította sporttáskáját, majd maga is bepattant az autóba az egyik leghátsó ülések egyikére. Brandon nem láthatta közelről, hiszen hátrafordulni nem mert, azonban biztos volt benne, hogy nem valami csúnya nő lehet.

A lányok köszöntek neki, majd hangos kerék csikorgatások közepette a jeep ismét elindult. A fiú számára ismeretlen ázsiai nyelven kezdtek beszélgetni, ő pedig biztos volt benne, csak is azért, hogy ne érthesse meg. Pedig, ha el szeretne szabadulni tőlük, muszáj lesz információkat megtudnia. Hol állnak meg legközelebb? Lesz-e pihenő, mosdószünet? Hisz a filmekben is mindig a budiból szöknek meg a főszereplők!

Majd' másfél óra múlva az autó ismét lelasított, és megállt egy irodaház előtt. Yeri-hez hasonlóan a srác is behajította táskáját a csomagtartóba és bepattant a nemrég csatlakozó ember mellé. Innentől kezdve már angolul és jókedvűen folyt a csevegés, Brandonban pedig újra égni kezdett a remény lángja, ami pár óra óta most először történt meg.

Merte remélni, hogy esetleg valami fontos dolgot elkap a beszélgetésből, pont ezért figyelt. Legnagyobb sajnálatára azonban egyik fél sem ejtett ki semmi fontosat a száján. Beszélgettek fegyverekről, a meki új szendvicséről és arról, hogy nem sokára Irene szülinapját ünnepelhetik. Az említett személy szeme izgatottan csillogott, ahogy a visszapillantó tükörbe nézett a többiekre.

Már délután lehetett, amikor egy nagyobb városon hajtottak keresztül és rendőrautó szirénák hangja csendült fel. A fiú szíve hevesebben kezdett verni, izgatott lett. Talán őket vette üldözőbe? Ó, hogy mennyire boldoggá tette ez a hang!

Irene gyorsabban kezdett hajtani, azonban a nagy forgalom miatt ez nehezére esett. Csúcsidő volt, csak araszolva lehetett haladni. Brandon ijedtséget vélt felfedezni a vezető arcán, ahogy a visszapillantó tükörbe nézett. Seulgi halkan súgott valamit neki, a lány pedig aprókat bólintva nem sokkal később sávot váltott, valószínűleg szeretett volna lekanyarodni az útról.

Hosszú percek következtek, a sziréna hangja pedig egy pillanatra sem csillapodott. Miért nem áll félre egy autó sem és engedik el a rendőrautót? A rendőrök miért nem sietnek? A fiú fejében gondolatok sorozata kavargott, szédülni kezdett. Nem volt ő hozzászokva, hogy ennyit törje a fejét bármin is.

Irene idegesen rágcsálta alsó ajkát, és amikor egy kevésbé forgalmas utcába fordult le beletaposott a gázpedálba. A sziréna hangja azonban nem halkult...

_______
egész gyors voltam, nem igaz? remélem tetszett Nektek, nem sokára érkezik a harmadik rész is!

tundrakღ