Tartsd titokban || Kaneki x Reader

4. Rész

Már a bejártuk a háznak a nagy részét a " kis túra" alatt. Épp a hálószobába néztem körül, ami elég nagy volt, úgyhogy oda hívtam Kanekit is.

- Kaneki, gyere segíteni!

- Rendben és mit segítsek? - lépett be a szobába.

- Még én se nagyon tudom. - feleltem kissé
szórakozottan.

Én az ágy alatt kerestem valami érdekeset, amíg Kaneki bepillantott a gardróbba. Láttam, hogy hirtelen lefagyott egy pillanatra, úgyhogy odamentem hozzá.

-Valami baj va.. - már nem tudtam tovább folytatni, mivel Kaneki befogta a számat a kezével.

-Css... Szerintem van ott valaki. - magyarázta alig hallhatóan.

Levettem a kezét a számról, majd én is megvizsgáltam közelebbről a gardróbot. Kissé szűk volt, szóval nem igazán tudtam ott kényelmesen mozogni. Ahogy léptem egyet előre a lábam alatt megreccsent a fapadló. Meglepődve hátrébbálltam és lehajoltam a földhöz. A gyér fényben megcsillant valami fémes tárgy. Elkértem Kanekitől a telefonját, mivel az enyém nem volt feltöltve. Kezembe vettem, majd bekapcsoltam rajta a zseblámpát. Odavilágítottam a padlóra, majd egy nyitott lakat csillant meg a telefon fényébe. Visszanéztem Kanekire, hogy megbizonyosodjak arról, hogy ő is látta ezt az egészet. Csak bólintott és ő is közelebb férkőzött, én pedig folytattam a keresést a fénylő tárgy körül. Egy sötétebb vonal volt a padlón egy négyzet alakban, amiből le tudtam következtetni, hogy az egy csapóajtó nyílása lehet. Kaneki kivette a lakatot a helyéről, majd felnyitotta a csapóajtót. Egy magas csigalépcső vezetett lefelé, ahonnan emberek hangos veszekedését és nevetését lehetett hallani. De volt ott még valami. Valami, ami az eddigieknél is rémísztőbb volt. Egy nő volt az, de neki nem volt se vidám, se dühös a hangja. Az övé kétségbeesett, de egyben beletörődött volt. Egy hangosabb kiáltása után egy összetéveszthetetlen ploccsanással abba maradt a sikítozás.

Egymásra néztünk, de nem mertünk megszólalni a rémülettől. Elkapott a pánik, attól ami ott lent történhetett az előbb. Már legszívesebben lecsuktam volna azt a csapóajtót, de Kaneki nem engedte. Remegő szájjal hallgatta az előbb történteket. Úgy reagált, mintha már jól ismerné ezt a hangot, mintha csak az egyik ismerőse, vagy családtagja lett volna ott lent. El akartam onnan húzni őt, de nem engedte. Nem mozdult. Még egy ideig néztem, hogy mit fog tenni, majd annyit láttam, hogy előre teszi a lábait és elkezd lefele menni. Megböktem hátulról és elmutogattam neki, hogy mégis mi a fenét képzel. Hátrafordult hozzám, de nem szólt vagy csinált semmit. Csak visszafordította a fejét, mintha nem tudná eldönteni, hogy most mit csináljon és így cikázott a szeme köztem és a pince közt. Végül egy sajnáljkozó tekintettel utoljára visszanézett rám, majd folytatta útját a lépcsőn. Nem akartam így otthagyni, úgyhogy én is leguggoltam és elindultam lefelé Kaneki irányába. Óvatosan lépkedtem a magas lépcsőn. Ahogy lejjebb haladtam az adrenalin szintem egyre magasabban és magasabban volt. Mi lesz ha meghalok? Mi van ha megkínoznak? Ezeket mind el szerettem volna kerülni, de valami mégis megakadályozott benne. Lehet, hogy Kaneki az. A tudat, hogy azt mondtam neki, hogy megbízok benne és most itt hagynám, nagyon ellent mondana egymásnak. Vagy lehet, egyszerűen csak nem akarom itt hagyni. Mi lesz, ha elfogják, én pedig megmenthetném, de ha nem leszek ott akkor meg is ölhetik. Vagy mi van ha csalódni fog bennem. Az ezzel járó érzést senkinek se kívánnám, főleg nem olyannak, mint Kaneki, aki már elsőre se tűnik teljesen boldognak. De ő valamiért mégis mosolyog. Gondolataimból a lent lévő emberek egyre hangosabb zaja zökkentett ki, amihez késöbbegy lágyabb fény is csatlakozott. Előttem Kaneki már a vízszintes padlón állt és hallgatta a többiek valóban "intelligens" beszélgetését.