Ellentétek (BTS-JK)

34.

   *Jungkook POV*

Levezettem a tekintetem és a kicsi figyelőt és elnyíltak az ajkaim. Kezei hátra voltak kötözve, ezért még védekezni sem tudott, ahogy pedig leesett a székről, tompítani sem tudta az esést. Fájdalmas szisszenést hallatott és nyöszörgést. Egy apró, fekete rövidnadrág volt rajta és az a sötétkék topp, amit még én vettem neki, amikor a szállodában lefeküdtünk. Bőre koszos volt, ahogy a gyárépület használaton kívüli, mocskos padlóján fetrengett, ragacsos a kifolyt vértől, ami pecsétekben tapadt a bőrére. Lefolyt a lábszárán, volt egy kis patakocska a vállán és a nyakán és a frissen megindult orra vére is elszínezte az arcát. Hyuna megtört alakja megborzongatott és felhergelt. Visszahúztam a tükröt és eltettem a mellényem zsebébe. Szívem szerint azonnal felálltam volna és szétlőttem volna az összes mocsok fejét, de nem tehettem. Nem gyilkolhattam ok nélkül, ráadásul meggondolatlan sem lehettem. Nem csak a saját életemet kockáztattam volna, de a lányét és még húsz kollégámét is. 

Lassan, hangtalanul felálltam és a kezembe vettem a fegyverem. Kezemmel jeleztem, hogy készüljön fel mindenki és éreztem, ahogy remegnek az ujjaim, ahogy feltartottam a tenyeremet, készen állva arra, hogy előre lendítsem és bejutást adjak a csapatnak. Mély levegőt vettem és megrándult a kezem, megfeszültek az izmaim. Olyan ez, mint a bungee-jumping. Csak egy mozdulat kell, utána minden jön magától, de hiába tudod, hogy csak el kell engedned magad és előre dőlni az élvezetekhez, nem mered. Most viszont semmi élvezet nem társult a helyzethez, így határozott mozdulattal jeleztem a bejutásra. A mögöttem sorakozók egymás után futottak be a szobába, kántálva, hogy 'Kezeket fel!', hogy 'rendőrség' és hogy 'maradjanak, ahol vannak!'. Én is a kezembe vettem a fegyverem és az utolsó ember után beszaladtam. A csapat másik fele, akik a szoba hátsó részénél voltak, meghallva az akció kezdetét szintén berontottak és a futásnak eredt embereket azonnal a földre kényszerítették. Sietve körbenéztem és kilenc embert számoltam. Abból négyet már a földre küldtek és megbilincseltek a szoba másik végében. Öten álltak előttünk, kettőnél volt fegyver is. Az egyik ilyen az a pasas volt, aki Hyuna földön lévő teste mellett a legközelebb állt, tehát azt feltételeztem, ő verte. Rá szegeztem egyenesen a csövet és hezitálás nélkül húztam volna meg, ha nincs bennem tartás. 

- Dobja el! - Mondtam hangosan, mégsem kiabálva.

Nem válaszolt és nem mozdult, csupán az ujjai jártak a markolat körül, ahogy elengedte, majd újra megragadta azt. Ez jó jel volt számomra, hiszen ebből tudhattam, hogy nem tapasztalt és nem határozott, ha fegyverről van szó. Puskám csövével felé böktem és tettem egy lépést felé, mire ő csak lépett egyet oldalra, de továbbra is rajtam tartotta a pisztolyt. Mélyeket lélegeztem és tudtam, itt nincs hibázási lehetőség. Egy pillanatra lenéztem a lányra, aki csukott szemmel, valószínűleg eszméletlenül feküdt a porban. Ez még jobban felhergelt, mint amúgy az akció maga és erősebben fogtam a csövet és a markolatot is.

- Dobja el! - Kérdtem lassabban, egyre közelebb araszolva hozzá.

- Maradj, ahol vagy! - Ordította. - Vagy lelövöm.

Apró pisztolyát a lány felé tartotta, leengedett kezekkel. Nyeltem egyet és összehúztam a szemeimet. Megtorpantam a biztonság kedvéért, hiszen nem tudhattam, hogy hiába ügyetlen a fegyvert tartva, mennyire elborult az elméje és tényleg lelőné e a lányt. Szemem sarkából láttam, hogy mindenki kiszemelt magának valakit és erősen rá koncentrál, ugrásra készen. Már csak a megfelelő alkalom kellett, hogy valaki valakire ráugorhasson. 
Reszketegen kifújtam a levegőt és éreztem, ahogy az izzadságcseppek lassan legördülnek a sisakom alatt. Melegem is volt és hatalmas adrenalin is volt a szervezetemben, amiért nem volt szokatlan, hogy akár egy perc alatt is leizzadok. 

- Ne tegye - Mondtam nyugodt hangon. - Még megúszhatja pár év börtönnel, de ha lelövi, nem szabadul. Megéri ez önnek?

A férfi összeszorította az állkapcsát és feszesebben tartotta a kezét. Ezzel csak azt érte el, hogy nevetségesen egyértelmű lett, hogy nem tudja, mit csinál, ez pedig az én malmomra hajtotta a vizet. Megremegett a keze és a fel felé szegezte a fegyvert. Ez megnyugtató volt, hiszen így már egy ember sem volt a kereszttűzben. 

- Megbilincselni! - Adtam az utasítást.

Mint egy varázsszóra, minden ember egyszerre mozdult, hogy a maradék embert a földre terítsék és kezeit a háta mögé feszítve megbilincseljék őket. Én bebiztosítottam a fegyverem és a lányhoz léptem. Leguggoltam hozzá és ujjaimat a nyakára tettem, hogy megnézzem, él e még egyáltalán. A szobában eközben hangos káromkodás és ellenkezés zaja volt, hiszen senki nem szeretne önként börtönbe menni. Az én elmém viszont csak Hyuna-ra koncentrálódott és aggódtam érte.

- Életben van? - Lépett mellém egy emberem, aki nem vitt éppen foglyot.

- Hm - Bólintottam. - De nagyon szar állapotban.

Odanyújtottam neki a fegyverem és levettem a sisakomat is. Mind a kettőt a kezébe nyomtam, én meg sietve kikötöztem a lány kezeit, hogy legalább annyival kényelmesebb legyen neki is. Kezeimet a lába és a háta alá csúsztattam és megemeltem őt. Könnyű volt, hiszen nagyon sovány volt. Gond nélkül lépkedtem ki vele az épületből, hogy aztán mentőt hívhassunk.