A sánta Hold

4.fejezet - A lidérckéreg

A manót nem találták már meg a sok koboldtetem között, így ezutóbbiakból kellett válogatniuk a vacsorához. Nem mentek sokkal arrébb, éppen csak annyira, hogy a jeget maguk mögött hagyják. Bár nem volt könnyű dolguk, de az első kobold megnyúzása után, amihez csak pontos munkára alkalmatlan vízpengét álltak rendelkezésükre, Arthurnak sikerült a csontokból két éles kést varázsolnia. Tüzelőanyagként csak nedves, saras gazt találtak, amik égbe szökő füsttel égtek, ha egyáltalán meggyulladtak. Kevés dologban értettek egyet ők ketten általában, de abban igen, hogy a szúnyogoknál csak a fullasztó füstöt utálják jobban. Így persze sose sült meg a koboldhús, és Siella türelme sem volt a sütögetésre alkalmas. Alapvetően is túl forrók voltak a lángjai, amit gondolkodás nélkül elő tudott hozni, így folyamatosan koncentrálnia kellett, hogy alacsonyabb hőfokon tartsa őket, és ne vesszen kárba a vacsorájuk. Aztán persze türelme végéhez érve egész addigi próbálkozásai szó szerint füstbe mentek, amint szürke szénné égette a húst.

Mindeközben Artúr sós-szúnyogos főzetet készített, amit nagy gonddal kevergetett egy vízmágiával cseppmentessé varázsolt, gazból szőtt edényben. Akasztója is volt, ezt folyton fognia kellett, hogy az elixír ne zuhanjon a füstös tűzbe.

– Mit kotyvaszt a boszi? – nézett Siella a fiú irányába, miután az elszenesedett kobold tetemet olyan messze hajította, amennyire csak tudta. Megpróbálta elűzni frusztráltságát, de úgy gondolta, jót fog tenni a türelmének, ha nem foglalkozik a vacsorával egy kicsit.

– Kobold szemet fogok eltenni – válaszolta az szórakozottan. A főzet gyöngyözve forrni kezdett, ekkor a fiú kántálásba fogott. Azt mondják, a szavak, melyeket egy fénymágus használ varázslás közben, az istenek nyelvén szólnak.

– Még mindig nem hiszem el, hogy ilyenkor nem veszed észre, hogy más nyelven beszélsz.

Amikor az Akadémián először került Arthur mellé főzetkészítés laboron, ugyanazt a tankönyvet olvasták, azonban a szavak, amik a fiú száján jöttek ki, ismeretlenek voltak. Siella döbbenetében rá is kérdezett a dologra, de a fiú váltig állította, hogy szó szerint olvassa a könyvet. Ugyan tisztában volt vele – hiszen a professzorok is sokszor felhívták rá a figyelmét –, hogy más nyelven beszél, de számára igazán, szó szerint ugyanúgy hangoztak a szavak, mintha bárki más olvasta volna fel a szöveget.

– Nem tehetek róla – rántotta meg a vállát miután befejezte a varázslást.

– Egyáltalán mire kell a kobold szem?

– Oh, hogy ez?! – kezdte izgatottan. – A kapukhoz.

Siella arca felvirult.

– Ez azt jelenti, hogy el tudunk menni innen és nem kell tovább gyalogolnunk?

– Nem egészen – nevette el magát a fiú. – Annál messzebb érhetünk, minél tovább érlelődnek a bájitalban. A mocsár óriási, és fogalmam sincs hol vagyunk.

– Abban segíthetek. Adj egy botot – nyújtotta a kezét. Pár másodpercig a holdra bámult, majd még mindig az eget kémlelve alakzatokat rajzolgatott a puha, szivacsos földbe. – Így, ni! – fejezte be munkáját.

A két fiatal izgatottan szemlélte a rajzot. A kicsi térképen hosszú, vastag vonal jelezte Mekula nyugati óceánjának partjait, a vékony vonalakban pedig felfedezték a Nagy Nyugati mocsár széleit. A kicsi pont valahol a végtelen mocsár északkeleti szegletében ők voltak, egy másik, téglalap alakú jel pedig – Siella elmondása szerint – az a hely volt, ahol lezuhantak.

– Ez nem sok – fancsalodott el Arthur, amikor meglátta milyen keveset is haladtak, mióta elindultak. – Még legalább három napnyi járásra van a mocsár széle. Előbb kiérünk sétálva, minthogy a fénykapukkal akár egy napnyival is messzebb tudnám magunkat vinni. – Frusztráltan csettintett a nyelvével. – Ha legalább egy kicsit nagyobb varázserőjű lény lenne a koboldnépség...