Egy párbaj, két potyautas és három fej

2.5K 88 29
                                    


Ahogy teltek a napok, eleinte ignorálni tudtam a pimasz mardekárosok és a náluk ezerszer szörnyebb Piton részéről napiszinten történő, griffendélesek de főként Harry és felém irányuló atrocitását, de az első két hét után már egyszerűen az őrületbe kergettek.
Harry állítása szerint Malfoyt jobban utálta mint az unokaöccsét, Dudleyt, ami Harry buzgó győzködése alapján nagy szó.
Én inkább Pitont tudtam volna úgy emlegetni, mint az embert akit szívesen fojtanék egy kanál vízbe.
Fogcsikorgatva tűrtem minden rajtam csattanó, becsmérlő beszólását, miközben fejben, gondolat lakattal lezárt, agyam mélyén elrejtett kis szobában Piton fejével püfölöm az asztalt.
És ami csak adta alá a lovat, az nem más volt minthogy a mogorva professzornak egyetlen kimondott oka sem volt arra hogy miért talál engem és Harryt ennyire ellenszenvesnek, de a lényeg hogy kivívta magának a legutáltabb tanár címet, amit Harryvel olyan büszkén ítéltűnk a fakó képének, mintha csak lovaggá ütnénk.
McGalagonnyal szemben, aki minden diákkal ugyanolyan szigorú volt, Piton látványosan bálványozta Malfoyt, aki ezzel vissza is élt: sokszor tett gúnyolodó megjegyzést rám vagy Harryre, mert tudta hogyha feleselnék, akkor a saját kardunkba dőlnénk, és nem csak a puszta létezésünk adna okot Pitonnak a pont levonásra, hanem a csípős visszavágás is, ami oly sokszor megfogalmazódott már, a professzor okozta dühtől felforrósodó fejemben.
És a dühömet csak tetézte, mikoris megláttam egy kiírást a klubhelység falán, amin cifra betűkkel meg lett hirdetve az első repülés órák kezdete.
Alapjáraton cigánykereket tudtam volna vetni örömömben, de mikor megakadtak a szemeim azon a soron hogy a mardékárosokkal összevonva veszünk majd részt az órákon, olyan keserű lett a hangulatom és az arcom, mintha citromba haraptam volna.
Harry is nyomban zsörtölődni kezdett, miszerint még soha életében nem repült, így biztos bohócot csinál majd magából Malfoy előtt.
- Azt kétlem. Miért lennél ügyetlenebb mint a többiek? Szerintem Malfoynak csak a szája jár. - ingatta a fejét Ron.
Szerintem is csak lódított a kis szőke Piton hercege, igazából Malfoy mindenhez úgy állt hozzá, hogy az neki bizonyára mindenkinél jobban megy, de Ron könnyen beszél. Most fog életében harmincezredjére seprűt ülni, neki nincs mitől tartania.
És bár nem volt kedvem hencegni a holtravált Harry előtt, és nem is tettem, de én sem ma kezdem a seprűnyél lovaglást.
És imádtam repülni, de az hogy Malfoyyal egy társaságban kell ezt tennem, máris elvette a kedvem tőle.
Persze ő sem volt rest kivétel nélkül ebben a témában is fennhangon dicsőíteni saját magát, ugyanis miután minden ház tudomást szerzett a hamarosan induló repülés órák közeledtéről, az egész iskola tódítos és önfényező seprűnyeles anekdotáktól zengett, de főként Malfoyétól.
Lehetetlen és már-már olyan nevetséges történeteket próbált a szánkba rágni, amit ő sem gondolhatott komolyan hogy elhiszünk. Kezdve a hippogriffes karambolon át a majdnem feldarált egy muglihelikopter propellere történetekig, amitől már a napok múltával olyan fejfájás és homlokomnak az asztalba verése lett a vége, hogy végső elkeseredettségembe esküt tettem arra, hogy év végén a Nimbuszommal fogom agyonverni a fiút.
De nemcsak Malfoy volt az, akivel dugig volt minden idegsejtem.
Néha Hermione is képes volt őrületbe kergetni, feltett szándékával, miszerint megpróbálta elméleti úton elsajátítani a repülés csínját-bínját.
Mindenkit azzal traktált, hogy milyen fontos és hasznos tudás birtokában áll, így hogy bemagolt három könyvet is ami a kviddicsről szól, persze szinte senki sem figyelt rá, kivéve a kétbalkezes Nevillet, akinek néha az is nehezére esett hogy ne essen el a saját lábában, így vevő volt Hermione szövegelésére, egyáltalán hogyan maradjon seprűn.
Egyik napon kezdett komolyan sajogni a fejem ahogy Hermionéből úgy ömlött a szó, mintha valaki kinyitott volna egy zsilipet (Hermione szája) és kiengedett volna rajta tömérdek vizet (agyzsibbasztó süketelés).
Hermionét végre valahára félbeszakította a reggeli posta, baglyok százai lepték el a nagyterem légkörét, egyesek lepottyantva csomagukat, és már röppentek is tova a bagolyházba, hogy kialudják az éjszakai portyát, mások viszont pár finom falat reményében leszálltak az étkezőasztalra.
A baglyok között ott volt az én kecses hollóm is.
Ében előszeretettel látogatott meg, mindig boldogan fogadta a nyakát dédelgető ujjaimat, vagy a reggelim maradékát.
Remustól azóta nem jött válasz, hiába vártam hogy egyik reggel úgy repül elém a szurokfekete szárnyas, hogy Remus gyöngyházbetűs írásával ellátott boríték ott libeg sárga, karmos lábára erősítve.
Egyébként nem csak én maradtam hoppon csomagok vagy levelek terén, Harry baglya, Hedvig is csak egy dédelgetésért vagy csemegéért jött hozzánk, hogy aztán a többi bagollyal szárnyat öltve nyugovóra térhessen a bagolyházban.
Nem úgy Neville.
Diadalittas arckifejezéssel emelt egy furcsa, teniszlabda méretű golyót a magasba, amiben valami fehér füst gomolygott szüntelenül.
- Ez egy nefeleddgömb! - magyarázta lelkesen széles mosollyal kerek arcán. - Nagyi tudja hogy egy kicsit feledékeny vagyok... Ez a golyó figyelmeztet arra, ha valami kimegy a fejemből. Látjátok? Csak meg kell markolni, és ha skarlátszínű lesz benne a füst, akkor... oh...
Neville elszontyolodott, a gömben ugyanis a füst mélyvörös árnyalatot öltött. Neville mélyen a gondolataiba merült, hogy vajon mi az amiről elfeledkezhetett, de ekkor Malfoy ott termett az asztalnál, és ha McGalagony nem lép kérdőn az asztalunkhoz, a kis görény azonnal meglógott volna a Neville kezéből kikapott gömbbel.
Én csak a győztesek öntelt mosolyával meredtem az eloldalgó fiú után.
Nagy nehezen megúsztuk mentális egészséggel az órákat, a lelket pedig nem más, mint az izgatottan várt repülés óra tartotta bennük.
Akár a loholó gnú csorda, úgy rontottunk ki a Roxfort mellett elterülő tisztásra, ahol a fűszálak hullámzó keringőt jártak ahogy a szellő borzolta őket.
Előtte pedig a sötétzöld rejtély köpenybe bújt tiltott rengeteg.
A réten a seprűk szépen egymás mellé voltak fektetve, katonás rendben heverve, mintha csak bevetésre várnának.
Lefékeztünk mellettük. Ősrégiek voltak. Még néhány Meteor is akadt köztük, pedig az nagyszó.
Nyelük kopott volt, és megviselt, a vesszők a végén pedig ritkuló csokrátéban meredeztek a seprű végén.
Fred és George mesélték hogy viszonylag öregek a roxforti seprűk, de arra nem számítottam hogy ez nyugdíjas kategóriába elkönyvelendő, nyúzott husángokat jelent.
Elbizonytalanodva nézegettem őket, félő volt hogy amint a lábam elemelkedik a talajtól, ilyen ősrégi, takarításra is alkalmatlan darabok azonnal lehánykolódnak engem magukról, de minimum megpróbálnak lerázni.
Visszasírtam jóöreg JólSepr-emet. Persze burkolt és piszkos örömmel a szekrényem aljára dugott Nimbuszt is.
Egy igazi ajándék, igazi édesapámtól.
Ráadásul nem is kicsi.
Alig várom hogy másodikos legyek. Minél előbb magam alatt akarom érezni a Nimbuszban tomboló erőt, és a széllel versenyt felvevő sebességét.
Időközben a repülés tanárunk, Madam Hooch is megérkezett.
A nőnek szürke fürtjei voltak, amin megcsillant napfény, olyan hatást keltve mintha ezüst lenne a tanárnő fején. Borostyánsárga szemei úgy villogtak, mintha csak egy prédára lecsapni készülő sólyom lenne.
- Mire vártok? - kiáltott ránk Madam Hooch, mire a legtöbben ijedten összerezzentünk. - Mindenki lépjen egy seprű mellé! Gyerünk! Mozgás! - utasított minket, mire mi csak megszeppenve léptünk egy-egy darab mellé.
- Nyújtsátok ki a kezetek, majd egy erőteljes "fel" kiáltással hívjátok a seprűt a kezetekbe! - mondta a tanárnő, mire mindenki kapkodba mordult rá a seprűjére a kért szó segítségével.
- Fel! - pirítottam a seprűmre, mire az azonnal a kezembe ugrott, mintha csak ráijesztettem volna.
Láttam hogy Harry is megszeppenten realizálja a kezébe pattant fa nyelét.
Hermione seprűje csak lomhán odébb gurult, Nevillé egy tapottat sem mozdult, Roné pedig jól orrba sózta a fiút, ahelyett hogy a kezében landolt volna.
Madam Hooch eközben fel-alá járkált a nebulók sora között, átrendezve néhányak ujját az azt szorongatott seprűn, én pedig kárörömmel, teliszájas vigyorral figyeltem, ahogy Malfoyhoz érve elborzadva közli hogy évek óta rosszul fogja seprűjét.
- Figyelem! Sípszóra mindenki rugaszkodjon el a földtől. Erősen fogjátok a seprűt, emelkedjetek egy-két méter magasra, aztán előredőlve szálljatok le. Sípszóra, három, kettő...
Neville lábai még azelőtt a levegőben kalimpáltak, mielőtt a szerkezet a tanárnő ajkaihoz ért volna.
Bár Madam Hooch erősen tajtékozva utasította a fiút hogy ereszkedjen le, Neville úgy száguldott felfelé akárcsak az erősen földhöz vágott kosárlabda, ami visszapattant, miközben az arcára kiülő rémület arra engedett következtetni, hogy már jóideje nem ő uralja a seprűjét, hanem az önálló életre kelve rángatja összevissza a rajta nyöszörgőt.
A seprű addig hánykolódott összevissza, míg Neville le nem pottyant, vészjósló reccsenést hallatva valamelyik csontjával ami először ért földet.
A talajon landolt Neville most pityeregve nyöszörgött, dagadó csuklóját hüppögve magához szorítva.
- Ajjaj, eltört a csuklód. - csóválta a fejét Madam Hooch. - Állj fel szépen. - lábra segítette a fiút, majd felénk fordult. - Elkísérem a gyengélkedőre. Aki repülni mer a távollétemben, az a Roxfortból is repülni fog, mielőtt annyit mondhatna, kviddics!
Azzal átkarolta a sebesült Nevillet, majd beviharzott vele a kastélyba.
A griffendélesek aggódva pillantgattak utánuk, míg a mardekárosok harsány nevetésbe kezdtek, ahogy Malfoy idétlenül utánozni kezdte a pórul járt Nevillet.
- Nem vicces. Hagyjátok abba. - mordultam rájuk fenyegetően.
- Húha! A korcs kislány úgy aggódik a kis hájpacni miatt! - vihogott visongva egy csontos arcú mardekáros lány, Pansy Parkinson, akinek olyan irritáló nyihogása volt, hogy legszívesebben a kitépett hangszálain hegedűltem volna. - Nem tudtam hogy a dagadt bőgőmasinák az eseteid, bocsi! - kacagott tovább saját szellemességén, amit mi, griffendélesek annyira nem találtunk humorosnak.
Lenyeltem a haragom, majd ökölbe szorítottam kezem, mielőtt győzőtt volna az inger, hogy arcon boxoljam Parkinsont.
- Nocsak! - kiáltott fel Malfoy, majd kezével felelemelt egy csillogó üveggolyót, amin vakítóan megcsillantak a nap sugarai.
Neville nefeleddgömbje.
- Add ide! - szűrte ki fogai közt idegesen méregetve Malfoyt Harry.
De Malfoy nem vette komolyan a fenyítést, helyette csak egy gúnyos vigyor terült el az arcán.
- Inkább lerakom valahol Longbottomnak, ahol megtalálja. Mondjuk egy fán. - csettintett nevetve Malfoy.
- Azt mondta add ide! - toppantottam idegesen, miközben termetes nyomot hagytam bakkancsommal a füves rét puha talaján.
Malfoy viszont csak fürgén két combja közé kapta a seprűt, majd elrúgta magát a levegőbe.
Lefékezett egy tölgyfa mellett, majd kihívóan kapkodta a fejét Harry és köztem.
- Akkor gyertek, vegyétek el! - dobálta egyik kezéből a másikba a nefeleddgömböt.
- Eszetekbe ne jusson! Madam Hooch azt mondta tilos repülni! Bajba fogunk kerülni miattatok. - sikkantott Hermione.
De Harry már száguldott is az ég felé, én pedig könnyedén lesepertem Granger kezét a vállamról, majd én is lobogó hajjal és talárral követtem Harry példáját.
Harry állítása ellennére igencsak jól bánt a seprűvel, néhány ügyes kormányzás után már ott is termett az arcátlan kis szőkeség mellett.
Én is ugyanígy tettem, és Malfoy ijedt arcával úgy festett, mint egy csapdába esett nyúl.
- Add ide, vagy lelöklek arról a seprűről! - rázta Harry az öklét Malfoy felé.
- Igazán? - Malfoy igyekezett megőrizni minden gúnyt is tekintélyt a hangjában, de a mondatba vegyült némi rémült remegés is, így már biztosabban közelítettem felé, akár egy lecsapni készülő krokodil.
- Most nincsen Crak és Monstro hogy megvédjenek! - vetette oda bosszúsan csikorgatva a fogát Harry.
Úgy tűnt, Malfoynak bármennyire is nagy képe van, ezt neki is valóban be kellett ismernie, így gyáva húzással kimentette magát a csávából.
- Akkor kapd el ha tudod! - erőteljes mozdulattal elhajította a gömböt, mire Harry szélsebesen utána süvített.
Malfoy viszont elvesztette az egyensúlyát, és meginogva a mélybe zúgott a seprűről, ahogy fél keze nem bizonyult elégnek ahhoz hogy megtartsa magát.
Én egy pillanatig sem haboztam, azonnal utána röppentem, majd megragadtam a talárjánál fogva a kalimpáló fiút.
Mindenki lelkesen tapsolt aki látta, ugyanis a legtöbbjük Harryt figyelte, aki szintén lélegzetelállító mutatvánnyal kápráztatta el őket.
Ugyanis az elhajított gömbnek az elkapásához még én sem fűztem sok reményt, de Harry egyik kedvenc csapatom fogóját, Viktor Krumot meghazudtolva kapta el a föld felett alig fél méterre lévő nefeleddgömböt.
Én is gondolkozás nélkül tapsoltam, és még füttyentettem is a trükk láttán, minek következtében Malfoy szégyentől kipirult arccal a földre huppant, persze csak pár centiméterre a föld felett kalimpáló talpakkal, hála nekem.
Leereszkedtem a többiek mellé, és úgy tapsoltam Harryt, aki büszkén a magasba emelte a gömböt.
De az öröm nem tartott sokáig, ugyanis láttuk, ahogy Harry mögött kitárul a Roxfort kastélyának ajtaja, majd egy nagyon haragos McGalagony tör utat magának a diákok között, dühösen szikrázó szemeit Harryre szegezve.
- HARRY POTTER! - a professzor asszony éles hangjára a legtöbb gólya ijedten behúzta a nyakát, és Harry őszinte mosolya is hamar tovaröppent.
- Mióta itt tanítok... soha... - hebegte hüledezve McGalagony. - Kitörhette volna a nyakát!
- De nem ő kezdte tanárnő...
- Hallgasson Parvati!
- De Malfoy... - kezdtem volna haragtól remegve.
- Egy szót se kisasszony. Harry velem jön! - szögezte le ellentmondást nem tűrő hangon.
Azzal szigorú tartással elmasírozott a kastély felé, nyomában a fejét lesütő Harryvel, aki úgy nézett ki mint egy meghunyászkodó kölyökkutya akit épp megszid a gazdája.
Malfoyék öntelten heherésztek ahogy a magas nő és a görnyedt Harry alakja már nem a napfényben fürdött, hanem eltűnt a kastély ajtajában.
- Ezt jól megcsinálta magának! - nevetett pöffeszkedve Malfoy, Crak és Monstro pedig engedelmesen röhörésztek mellette mély basszus hangjukon.
- Te kis... féreg... - sziszegtem ki fogaim között, olyan idegesen hogy csodáltam hogy nem rögtön a porig ordítottam a szőke kis varangyot.
Kihúztam magam, és bárcsak így tudtam Malfoyyal egy magasságba kerülni, ő viszont rémülten görnyedve hátrált Monstro mellkasának.
- Ezt most nagyon élvezted, mi? Hogy te produkálod, hogy helyetted is elvigye a balhét... Mert olyan jószívű hogy vissza akarta szerezni Nevillenek amit elvettél tőle aljas módon, és te olyan gerinctelen hazug kis béka vagy hogy ezt használod ki! - mire kifújtam magamból ezeket a szavakat, már tajtékzottam, szinte kiabáltam dühömben, és fittyet hánytam az öklüket ropogtató Crakra és Monstrora, és a vihogó Pansy Parkinsonra se pazaroltam egy pillantást se. Vészjóslóan Malfoy arcához hajoltam, ami most már nem is titkolta a rajta tükröződő félelmet. - Csak is kizárólag azért nem ütlek meg, mert nem érsz annyit hogy ezért kapjak büntetést. - dühösen vicsorogtam rá. Crak haragosan közelebb lépett.
Hallatszódott ahogy mindenkinek eláll a lélegzete, és a fennakadt levegőt visszatartva figyelik a jelenetet.
- Tényleg megütnél egy lányt? - kiáltottam rá Crakra, aki márcsak húsz centiméterre állt tőlem, és lábas méretű tenyere már a levegőbe volt emelve. - Akkor te is ugyanolyan nagy balhéba keveredsz, és nyugodt szívvel követheted Harryt. Na tessék! - kihívóan kiabáltam a gorilla méretű fiú arcába. Crak parányi agyáig hosszú pillanatok után eljutott mit is akarok mondani, így csak bosszúsan morogva leemelte az öklét.
Mindenki néma csendben figyelte ahogy magamból kikelve kiabálok a három lókötővel, valaki elismerően (griffendélesek) valaki bosszúsan, akár a rókaképű Pansy Parkinson.
Madam Hooch kisvártatva visszatért, utána már Malfoy sem repkedett hencegő történetekkel traktálva minket, csak bedugulva markolta a seprűjét, és akárcsak egy leteremtett gyerek, és feltűnően kerülte a tekintetem.
Jól is tette.
Egy szót szólt volna hozzám, az sem érdekelt volna ha ezután Dumbledore szemébe kell néznem. Meg tudnám tenni. Semmi bűntudat nélkül.

Az Ifjabbik Tapmancs - Book 1: A Bölcsek Köve (Harry Potter fanfiction)Where stories live. Discover now