Az utolsó napjaink az iskolában

1. fejezet

Az ébresztőórám irritáló, hangos csörgésére ébredtem. Remek... Egy újabb hétfő. Mint általában, gondolatok milliárdja futott át hirtelen az agyamon, hogyan is tudnám ma kihagyni az iskolát.

Percekkel később sikeresen kimásztam az ágyamból, és eltántorogtam a fürdőszobába. Elintéztem a szokásos reggeli rutinomat, felöltöztem, majd lementem enni valamit. Mindössze harminc perc alatt készen is voltam, és indulásra készen álltam.

Kimentem az ajtónkon, és szembesültem a ténnyel, hogy bizony ma kelleni fog az esernyő is. Így visszamentem a házba, és beletettem egyet a táskámban. Ahogy a szerencsémet ismerem tuti, hogy amint kimennék nekiállna zuhogni, amint fedezékbe jutok el is állna. Na mindegy is, fogjuk rá, már hozzászoktam.

Nagy sóhajjal kezdtem meg utamat az iskola felé. Első megállóm a legjobb barátnőm házához vezetett. Hogy is tudnám leírni őt...? Életvidám csajszi, aki semmit sem vesz komolyan, mindenből viccet csinál. Ennek ellenére nagyon jó társaság, mindig meghallgat, ha valami baj van. Bár mondjuk ez kölcsönös. Figyelünk egymásra, és mindig ott vagyunk, ha az egyikünknek szüksége van a másikra.

A házukhoz közelebb érve nem igazán tárult új látvány elém. Szokásához híven kinn vár rám, és már hallom is, ahogy hangosan köszön, majd megjegyzi, hogy még mindig nem vagyok képes időben ideérni. Minden egyes nap elkap ilyenkor a deja-vu érzése. Főleg azért, mert ha hamarabb indulok el, akkor is ugyanakkor érek oda. Csak tudnám hogyan csinálom.

Együtt folytattuk közös utunkat az iskolába, ugyan úgy mint már lassan tizenegy éve.
-Milyen gyorsan telik az idő. - jegyeztem meg magamnak, mire Sakura kapott is a helyzeten.
-Persze... Egyszer majd azt veszed észre, hogy görbe háttal és bottal fogunk járkálni. - mondta cinikusan.
-Annyira öregek még azért nem vagyunk. - válaszoltam nevetve, mire ő a hirtelen begörnyedt. A hirtelen mozdulat miatt meglepődtem, és csak vártam, mit fog mondani.
-A hátam! - kiáltott fel és nem is sokra rá nevetni kezdett.
Próbáltam komolyan venni a leányzót, de az ilyen helyzetekben elég nehézkes. Azt hiszem, nem kell megmagyaráznom, miért.

Nevetve tettük meg a megmaradt utat a suliig. Beszélgettünk, vicceket meséltünk és a tegnap levetített sorozatról áradoztunk. Mit is mondhatnék? Csak egy átlagos hétfői nap volt ez a mai is.

Nem igazán tűnt hosszúnak a mai séta sem. Az a fél óra csupán perceknek tűnt Sakura társaságában. Amint beértünk a létesítménybe, először egymásra, majd az ajtóra néztünk, és egyszerre jelentettük ki: "Haza akarok menni".

Felmásztunk a második emeleti tantermünkbe, majd körülbelül ezerszer leellenőriztük, biztos jó helyen járunk e. Bármennyiszer is néztük meg, mindig az állt az ajtó mellett, hogy 11-2. Semmit sem vesztve benyitottunk. Szerencsére jó osztályba mentünk be, habár meglepetten tapasztaltuk, hogy az idő ellenére még nincsenek sokan a teremben. A kevés diák ellenére a hangulat ugyan az volt.

-Milyen óránk lesz? - Shinji a kérdésére nem kapott választ.
Majd feltették a leggyakoribb, és vagy a legidegesítőbb vagy pedig a legsokkolóbb kérdést.
-Volt házi? - komoly arccal pillantgatott szét Daiki az osztályban válaszra várva, amit úgy tűnt nem fog megkapni.
Majd végül Takashi megsajnálta, kinyitotta a könyvét, és megmutatta, mi is volt a feladat.
Néhányan beszélgettek, mi pedig a telefont bújva ismertetőket néztünk, majd egy képregény következő részét töltöttük le, ami még aznap a lefordítására várt. Szépen lassan gyűltek az emberek az osztályban, majd becsengettek.

Első óránk matek volt, amit hívhatnánk kivégzésnek is. Végigszenvedtük újra azt a negyvenöt percet a tanárnővel, akinek a hobbija az valamiért, hogy mindig megszívat minket. A kedvencem az, amikor hétfőnként az utolsó húsz percben kitalálja, hogy vegyünk elő egy lapot, diktálja a feladatokat, írunk egy röpdolgozatot. Ehhez képest a nap további része piskóta. Második óránk töri, amivel nincs különösebb bajom, Sakurával mindig elvagyunk, elrajzolgatunk a tanórákon. Ezt irodalom, tesi, angol, rajz, majd egy fizika követi.

A mai nap nem igazán tért el a többi hétfőitől. Nem volt helyettesítés se, úgy tűnt ma is időpocsékolás volt eljönni. Gyorsan összepakoltam, vállamra vettem a táskámat, leültem a padra, és néztem, ahogy Sakura szépen lassan, ráérősen elpakolja a cuccait.
-Csak meg ne szakadj ebben a nagy sietségben, drága. - mondtam neki nevetve.
-Pedig azt terveztem. - válaszolta vissza.

Szépen elpakolt, majd megindultunk hazafelé.
-Ma nálunk vagy nálatok folytassuk a projektet, Hikari? - nézett rám, mire én megvontam a vállam.
-Nem tudom, hol kéne. Anyáék ma nincsenek itthon szóval az enyém lenne a konyha. De nálatok is ez a szituáció, nem?
Mintha meg sem hallotta volna a kérdésemet kapásból felkiáltott, hogy akkor kész, nálunk leszünk.

Jó hangulatban telt el a délután. Először megcsináltuk a leckéinket, tanultunk egy kicsit, csináltam szendvicseket és végül bekapcsoltuk a gépet, elindítottunk egy zenét, majd nekiálltunk fordítani. Mire észbekaptunk már elmúlt hét óra, és közeledett a búcsúzás ideje. Megbeszéltük, hogy holnap mikor találkozunk, és az eredeti 7:20 helyett 7:25 lett.
-Remélem, így nem fogsz elkésni. - visszafordult és rámnézett, miközben a cipőit húzta fel.
-Talán nem, de attól még rólam beszélünk. Ha ötkor indulnék még akkor is elkésnék szerintem. - nevettem, ezzel próbáltam leplezni, eléggé valószínű, hogy így történne.

Az ajtóra nézett megfogta a kilincset, majd várt egy pillanatot.
-Van nálad esernyő? - ezzel az egy kérdéssel eszébe jutattam, mi történt tavaly nyáron, majd egy "Ez most komoly?" arckifejezést vágott. Levette a táskáját, résnyire kizipzárolta, csak annyira, hogy tökéletesen lehessen látni, mi rejtőzik odabenn. Egy összehajthatós kockás esernyő bújt meg táskája legaljában a sok könyv között.
-Van. - jegyezte meg megerősítésképp.
Rámosolyogtam, majd útjára engedtem mielőtt még besötétedett volna. Rendes kis utcában lakunk, mindenki ismer mindenkit, a közvilágítás is rendes, még akár az éjszaka középen is ki lehetne engedni egy csecsemőt, akkor is biztosra lehet tudni, hogy biztonságban vissza fog térni. Ennek ellenére még itt sem szeretek egyedül bóklászni sötétben, és azt sem díjazom nagyon, ha ezt Sakura teszi. Semmit sem lehet biztosra tudni, még azt sem, mikor változik itt meg valami. Visszamentem a szobába, összepakoltam másnapra a könyveket, majd vártam, mikor jelzi, hogy hazaért. Mindig is nyugtalan vagyok ilyenkor. Bár neki nagyobb oka lenne aggódni miattam, úgy hogy nem vagyok képes magamra vigyázni. Ahogy ő fogalmazta "közveszélyes" vagyok. Igaz... Nem is tagadhatom.

Percekkel később jött az üzenet, hogy megérkezett. Közöltem vele, gyorsan elugrom fürdeni. Legalábbis terveztem. Abban a pillanatban, hogy elküldtem ezt a mondatot, nekiállt szakadni az eső, villámlani és dörögni. Leültem az asztalomhoz, fogtam a fejem, Sakura pedig a következőt válaszolta rá: "Hát így nem fogsz XD". Pár órával később, mivel még mindig nagyban játékban volt a vihar, úgy döntöttünk lefekszünk aludni, és majd holnap reggel lezuhanyzunk. Jó éjszakát kívántunk egymásnak, letettük a telefont, és megpróbáltunk minél hamarabb elaludni.