A Remény utolsó sugarai ✓

Itt élned, halnod kell

Azonban úgy tûnt, a tûz nem elég ahhoz, hogy el is menjenek. Én mégis álltam elõttük és vártam, mikor fordulnak meg. Gyerünk már...! De csak nem mentek. Egy kéz hirtelen megragadott és elkezdett húzni hátrafelé. Newt volt az. Ezúttal nem ellenkeztem, követtem vissza a viskó felé.

- Itt várjuk meg, hogy eltûzzenek végre innen - szólalt meg odabent.

- És ha nem mennek?

- Már nincs kint senki. Ha meghúzzuk magunkat, elmennek.

Nincs kint senki. Thomas! Mindenkit félretoltam, míg végül megláttam õt. Hát sikerült neki is.

- Hála az égnek, hogy jól vagy! - mondtam sóhajtva és a nyakába ugrottam.

- Én is örülök neked.

Már épp válaszoltam volna, amikor furcsa zaj szûrõdött be kintrõl. Elõször csak az egyik irányból, aztán mindenhonnan. Értetlenül kapkodtuk ide-oda a fejünket, remélve, hogy megússzuk az éjszakát. Egyszer csak Newt termett mellettem, megfogta a kezem, de nem szólt semmit. Nem tudtam eldönteni, hogy nem tud mit mondani, vagy ezzel az érintéssel már mindent kifejezett.

De nem volt idõm a gyönyörre gondolni. Ugyanis az ajtó rései közt hatalmas mozgó izé tûnt fel, gépies hanggal: egy Sirató. Hirtelen elfogott a félelem, hiszen innen nem volt hova futnunk. Tulajdonképpen saját magunknak csináltunk csapdát.

Bent megfagyott a levegõ. Szinte hallottam a mellettem állók szívverését, és ziháló lélegzetvételét. Fegyvereinkkel készen álltunk a támadásra, amikor a zajok a plafon felõl érkeztek. A Sirató felugrott a viskó tetejére, körözött párat, mi pedig igyekeztünk épp nem alatta lenni. Aztán egy váratlan pillanatban lábával beszakította a tetõt, és ki is tépte azt. Valaki a lezúdult tetõszerkezet alatt kötött ki, ám amikor a fiúk megpróbálták kihúzni onnan, a szörny egy rántással a magáévá tette. Felsikoltottam, és azt hiszem, a könnyem is kicsordult. Egyszerûen nem tudtam mit kezdeni a helyzettel.

Egyre több helyrõl nyúltak be emberrabló robotlábak, amiket igyekeztünk elkerülni. Az egyik azonban megragadta Chuckot, és elkezdte húzni kifelé. Azonnal ott termettünk, hogy segítsünk neki.

- Chuck fogd erõsen a kezem! - kiáltotta neki Thomas.

- Próbálom...!

Láttuk, hogy reménytelen. A Sirató túl erõs volt hozzánk képest. Ekkor Alby ordítva a lábának esett és püfölte, ahol érte. A célt elérte: a szörnyeteg elengedte Chuckot, akit rögtön az ölelésembe zártam, hogy megnyugtassam.

A Sirató visszahúzódott ugyan, de a következõ pillanatban ismét lecsapott, ezúttal Albyra. Thomas utánanyúlt, de vezérünk lemondó pillantással csak ennyit mondott:

- Vigyázz rájuk - azzal eltûnt a sötétségben.

Nem tudtam, nem bírtam volna ennyiben hagyni a dolgot. Kirontottam a romos házikóból, de kint már semmit sem találtam. A Siratók köddé váltak. Egyedül a távolban lobogó tûz hangja törte meg a csendet. Senki sem szólt. Csak néztünk magunk elé, mintha arra várnánk, hogy valaki megoldja a problémát helyettünk. De itt nem voltak szülõk, vagy egyáltalán bárki, aki megmondta volna, mit kellene most tennünk.

Gondolataimat Gally szakította félbe, aki trappolva közeledett felénk, dühös tekintetét Thomasra szegezve. Elõre tudtam, mit fog tenni, ezért beálltam a fiú elé, hogy megvédjem Gally öklétõl.

- Húzz innen, te koszos luvnya! - ordított rám, mire én meglepetten pislogtam rá. Kellett egy pillanat, hogy vissza tudjak vágni neki:

- Hagyd õt békén! Mi bajod van Thomassal?

Nem válaszolt. Csupán gyomorszájon vágott, amitõl elvesztettem az egyensúlyom, de Newt szerencsére mellettem termett és megtámogatott.

- Minden a te hibád! Ha te nem lennél, minden normális lenne! - kiáltozott Gally eszelõsen, végig Thomasra mutogatva. - Az összes bajunk akkor kezdõdött, amikor te feljöttél a Dobozból!

- Na ebbõl elég! - szólt Newt, azzal nekiesett Gallynek.

Mit tehettem volna? Gyenge voltam az elvesztéstõl és az elõbbi tûznek már nyoma sem volt. De a barátaim bajban voltak, ami elég nyomós oknak számított, hogy szétszedjem õket. Közéjük furakodtam, így nem úsztam meg néhány újabb ütés nélkül. A legfontosabb viszont az volt, hogy a verekedésnek vége lett.

Diadalittasan Thomasra néztem, de a mosoly szinte azonnal lehervadt az arcomról. Szomorú arccal nézte a földet, nyilván azon gondolkodott, amit Gally mondott. Hogy minden az õ hibája. Pedig biztos voltam benne - nyakamat rá, ha nem -, hogy õ nem tehet semmirõl.

Egy ideig Chuck kezét bámulta, aki valamelyik Sirató szúró végtagját szorongatta, majd elvette tõle azt. Alaposan szemügyre vette, aztán egy gyors mozdulattal a lábába döfte. Sikoltva odarohantam hozzá, a nevét ismételgettem, de nem felelt. Még vonaglott egyet, és lehunyta a szemét. Egyértelmû volt, hogy válaszokat akar, de attól tartottam, nem azt fogja kapni, amit akar.

- Fogjátok meg és vigyétek a Dutyiba! - utasította Gally a csatlósait.

- Nem viszed sehová! - álltam fel könnyben ázott arccal. A Tisztáson senki nem fogta Thomas pártját, így ha én nem, hát ki más védte volna meg?

- Igaza van - karolta át a vállamat Newt. - Jobb lenne, ha leszállnál róla.

- Bolondok - vetette oda Gally.

Õ hátat fordított, társai viszont egyenesen felénk lépkedtek. Nem engedhettem nekik, hogy elvigyék. Dacosan az útjukba álltam, ám õk könnyedén arrébb löktek. Hát ennyire számíthatnak rám a barátaim.

- Hagyd, Lis. Nem lesz semmi baj.

Az újabb sírás már úton volt, ezért nem volt erõm vitába szállni. Newt oldalán elindultam a szobánk felé, miután végignéztük, ahogy Thomast elviszik.

Amikor felértünk, leültem az ágy szélére, hogy egy kicsit átgondoljam a dolgokat. Szerelmem átölelt, de nem szólt semmit. Neki is nehéz volt szavakat találnia és egyáltalán feldolgozni ami történt. Hiszen elvesztette a legjobb barátját, azt, aki a kezdetektõl fogva ott volt vele.

- Minden rendbe jön, ugye tudod? - kérdezte lágyan, miközben egyre közelebb hajolt.

- Nekem kéne vigasztalnom téged - válaszoltam egy halvány mosollyal az arcomon.

- Elõször magadban tégy rendet, aztán jöhet más.

- Nálam ez nem így mûködik, ezt te is jól tudod.

- Persze, hogy tudom - nevetett halkan.

- Mostantól tényleg nem lesz semmi ugyanolyan, igaz?

- Nem. Nem lesz.

Hogy is lehetne? Elvesztettük a vezérünket és lehet, hogy az emberségünket is. A világon másunk sem maradt, csak a remény, ami ápol s eltakar.

Abban mindketten egyetértettünk, hogy az alvás lenne a legjobb, amit tehetünk. Úgy megszûnnek a gondolatok és nem bánt senki. Nem érhet baj. Azonban amikor az ablak felé fordultam, nem jött álom a szememre. A Holdat néztem hosszú perceken át, és az elmúláson gondolkoztam. Azon, milyen könnyen véget lehet vetni egy olyan dolognak, ami addig teljesen természetes volt.

- Te sem tudsz aludni?

- Nem igazán.

- Bújj közelebb - mondta, és magához húzott. Végül az ölelésében aludtam el, mert tudtam, hogy biztonságban vagyok.

Holnap jön az utolsó hétfő!😍 (mert ugye utána Pünkösd😏)