Hagyjatok boldognak lenni

Első rész: Haza

Lehunyt szemekkel feküdtem a stégen és hallgattam ahogy a tó vize felverődik egészen a lépcső második fokáig. Imádom ezt a nyugalmat, ami itt körül vesz. Itt nem tud bántani semmi és senki. Itt csak én és magam vagyok, ha nyugalomra van szükségem mindig itt kötök ki és itt nyugszom meg.
Az egyetlen probléma, hogy Chicagotól autóval több mint, három órányira vagyok és nem tehetem meg, hogy amikor csak kedvem támad lejövök ide és kifekszem, hogy azt csináljam, amit most. Csak vagyok.
Mélyen beszippantottam a tóparti levegő összetéveszthetetlen illatát majd felültem. Körbe néztem és tekintetem a vihar felhőkön állapodott meg. Ahj, már!
-Sophie!-kiáltotta a bátyám a nevemet a kert másik végéből.
-Mi az?-förmedtem rá kicsit erélyesebben mert, utálom ha itt megzavarnak.
-Értem én, hogy full chilles ott minden de lassan indulnunk kéne! Gondolom észrevetted a felhőket.-kezdett közelebb sétálni.
-Tudom..-fordítottam újra az ég felé a fejemet majd óvatosan felálltam a nyikorgó lécekre.
Még utoljára körbetekintettem a csodálatos látványra mert, nem tudom, mikor látom újra.
-Nagyi is örülne ha még az eső előtt elindulnánk.-tette Zane a kezét a vállamra.
-Persze, indulhatunk.-sóhajtottam és elindultunk Nagyi garázsa felé.
Papi éppen a böröndjeinket pakolta be a kocsim csomagtartójába, amikor odaértünk.
-Vigyázzatok magatokra fiatalok!-lépett mellém a mamám. Nem vagyok egy nagy égimeszelő de törpéneknek sem mondanám magamat de Nagyi mellett igazi felhőkarcolónak érzi magát az ember.
-Persze,Nagyi! Csak három óra az út! Írunk, ha Chicagóba értünk.-hajoltam le és egy puszit nyomtam az arcára. Szorosan megölelgetett majd Zane felé fordult.
-Aztán okosan a nőkkel!-csipkelődött vele egy kicsit.
-Ugyan Nagyi, okoztam én már neked csalódást?- nevetett és ő is lehajolt hozzá.
-Köszi a segítséget, Papi!- léptem a nagypapám mellé miután lecsukta a csomagtartóm tetejét.
-Ugyan Drágám!- törölte meg a kezét majd ő is hosszasan megölelt.
A búcsúzkodásunkat egy hatalmas dörgés szakította meg.
-Na jó! Most már indulunk!-indult meg Zane a kocsi túlsó feléhez.
-Sziasztok!- intettem egy utolsót és beültem a kormányhoz. A szőke tincseimet még gyorsan elrendezgettem a visszapillantóban majd elindítottam az autót.
Óvatosan kitolattam a telekről és mindketten heves integetésbe kezdtünk a nagyszüleink irányába. Egészen addig a kapuban álltak, amíg el nem hagytuk az utcát.
-Jó volt ez a pár nap.-szakította meg a csendet a bátyám.
-Még mindig utálom Indianapolist.-jegyeztem meg miközben ráfordultam a fő útra.
-Ugorjunk be a benzinkútra!-mutatott az üzemanyag jelzőre, ami pirosan világított.- Gáz lenne ha megint leállnál az autópálya közepén.- cinkelt egy ezer éves történettel.
-Nem felejthetjük el? Ötmillió éve volt.-nevettem.
-Hallod, ezt az unokáimnak is mesélni fogom, hogy mekkora béna voltál, hogy még egy autómentőt se tudtál hívni.-csesztetett tovább.
Nem hagyta el a témát egészen addig, amíg le nem parkoltam a benzinkúton.
-Hozz majd rágcsát is!-nyomtam Zane kezébe a bankkártyámat mikor kiszállt tankolni.
Miközben ő intézte a dolgokat én elővettem a telefonomat és megnéztem néhány értesítést meg felnéztem néhány social media platformra is. Nem vagyok az a nagy Instagrammozó, néhány posztom van csak és a barátaimon kívül pár zenekart vagy énekest ha követek szóval ilyenkor leginkább lájkolgatom a nem túl sok haverom posztjait.
Mire ezzel végeztem Zane is visszatért a kezében egy rakat ropival meg egészséges rágcsával, mert tudja, hogy csak az alacsony cukor és kalóriatartalmú dolgokat eszem és iszom.
-Nesze, ásványvíz!- dobott az ölembe egy enyhe szénsavas innivalót.
-Köszike!-bontottam ki és belekortyoltam. Ő magának egy rakat cukros és sós nassolnivalót vett. Mázlista egy alkat, a kondizáson kívül nem csinál mást és annyit eszik mint egy ló de semmi nem látszik rajta. Én meg, aki sportol és egészségesen eszik még a fénytől is hízom. De ezt dobta a gép, ő elhappolta előlem a jó külsőt ezért én lettem az okos testvér a családban.
A rádióból szóló zenét dúdolgattam magamba és felkanyarodtam az autópályára miközben ő a telefonját nyomkodtam és megszólalt.
-Láttad az egyetem emailjét?- kérdezte és bekapott egy gumimacit.
-Nem nagyon szoktam olvasni őket. Mit írnak?-kérdeztem vissza.
-Az Indianapolis Art Universityvel megegyeztek és néhány tagozatukat át helyezik a mi egyetemünkre.- olvasta az emailt.
-Most ez komoly? Akkor az egész campus tele lesz ilyen beszívott művészlelkekkel?-nyafogtam.
-Elvileg csak a grafikát, a fotózást és kerámiát helyezik át.- böngészte tovább a telefonját.
-De jó..
Mikor végre elhagytuk Indianapolist sokkal derültebb és vidámabb lettem. Csak a nagyszüleink miatt vagyok hajlandó ebben a városban tartózkodni, na meg az ő stégük miatt, és igyekszem nem szétnézni sehol mert, utálom a feltörő borzasztó emlékeimet, ami a múltat juttatják eszembe és akkor szívem szerint csapkodnék és minden szanaszét zúznék.
Utálom ezt a várost és szívem szerint letörölném a térképről, hogy soha ne lássam.
Tehát miután az államhatárt is elhagytuk sokkal felszabadultabb lettem és Zanenel felváltva énekeltünk ocsmányabbnál ocsmányabb dalokat, hogy megmutassuk, milyen szörnyű hangunk van.
A bátyám a legfontosabb ember az életemben és csak neki köszönhetem, hogy az vagyok, aki most és nem győzöm elég hálás lenni neki. Ha ő nem rángat a CU-ra (Chicago University) és nincsen mellettem teljes vállszélleséggel, akkor én most valamelyik pszichiártrián tengetném a hétköznapjaimat arra várva, hogy egyszer normális leszek.
A három óra hamar elröppent és hamar azon kaptuk magunkat, hogy Zane lakása előtt parkolok.
-Óriási mázli, hogy megúsztuk a vihart! Nem hiányzott volna egy nyári zivatar a lelkemnek.-húztam be a féket.
-Hétfőn kezdődik az új szemeszter. Felvetted az óráidat?- kérdezte miközben pakolta össze a szemetet.
-Aha, még a múlt héten. Holnap meg szombaton dolgozom a Burgerben.-avattam be a tesómat a hétvégi programomba.
-Lehet majd benézek.- szállt ki a kocsiból. A szél szanaszét fújta a dús szőkés barna haját, amire ráfért volna már egy fodrász.- Na cső!- intett miután kivette a csomagjait hátulról.
Én is elindultam a lakásom fele, ami kábé két háztömbnyire van innen és egy kellemes nyugodtság lett urrá rajtam. Végre, itthon, Chicagoban.