A hazugság ládája (Hazugság-sorozat 3.)

17. fejezet

Sziasztok! 

Itt van az újabb rész. Még körülbelül 9 rész és egy epilógus van hátra. Remélem, tetszeni fog nektek majd, ami még hátra van. 

Jó olvasást, Skyler

__________________________

17. fejezet

Rebeka

Minden olyan tökéletes volt.

Ahogy a nap melegen sütött a fejünk felett, a gyász és a boldogság egyszerre töltötte meg a lelkemet. Gyász, mert már nem volt egyetlen családtagom sem, és boldogság, mert egy nagyszerű férfi volt a védelmezőm, a társam.

A kettős érzések sokszor tönkreteszik az ember lelkét, de az enyémet nem volt ilyen könnyű szétzilálni. Minden pillanatban csak erősebb lettem tőle. Az apám iránti gyászom csak megerősített, és a könnyeim már nem hullottak, hinni akartam abban, hogy minden úgy történik, ahogy annak történnie kell, nem igaz? A hit mindennél fontosabb nekem. Nem igazán voltam vallásos, de az anyám az volt, és legtöbbször én is nagyon szerettem abban a hitben élni, hogy van valaki odafent, aki hall minket, ha az nem feltétlenül Isten. Hinni akartam, hogy valaki majd megadja nekem a boldogságot, aki segít az utamon, aki meghallgat akkor is, amikor a legnagyobb szükségem van rá.

Csak remélni mertem, hogy végül majd minden rendben lesz. Tervezgetni nehéz volt akkor, amikor még semmi sem tűnt egészen biztosnak, de most mégis szerettem volna hinni abban, hogy Londonban sem lesz másabb a helyzet.

Aznap este még együtt feküdtünk az ágyban, a tévé velünk szemben zümmögött. A takaró alatt teljesen meztelenek voltunk. Simogattuk egymást, de nem a tévében játszódó vígjátékra figyeltünk. Minden annyira szép és csodás lehetett volna, mégis teljesen másfelé jártak a gondolataim, és az övéi is. Tudtam, engem is zavarnak dolgok, de őt valami egészen más dolog tartotta fogva. Valami a múltjából.

Felsóhajtottam.

-Bárcsak örökké így maradhatnék, veled-suttogtam a mellkasába, mire ő is felsóhajtott, de közben meg is merevedett.

-Nem tudom, hogy mi lehetne a vége ennek, Rebeka. A főnököm ki is rúghat emiatt. Én csak most kaptam vissza az életem egy részét...

A homlokomat ráncolva kaptam rá a tekintetemet.

-Mit értesz azon, hogy most kaptad vissza az életed?

Hangosan felsóhajtva felállt mellőlem az ágyról. Idegesen pillantottam felé, miközben ő kinézett a partra. Rémülten próbáltam feldolgozni, hogy mi az, ami miatt ennyire feszült, hogy mi az, amiről nem akar nekem beszélni. Tudtam, hogy nem fog tetszeni. Egy részem szerette volna hallani, mitől tart ennyire, egy másik azonban jó mélyre el akart temetni, és csak élvezni, ahogy magához ölel.

Azt már tudtam Chrisről, hogy az élete nem volt valami kellemes kis habkönnyű mese. Tudtam azt is, hogy az élete sokkal többről szólt, mint amit nekem most hajlandó lesz elmesélni. Tudtam, hogy az elkövetkezendő időkben, ha hallanom kell a történetét nemcsak megdöbbenek, hanem talán ki is akadhatok. Túl hosszú volt az övé, túl fájdalmas ahhoz képest, hogy alig töltötte be a 28. életévét.

Vártam. Neki akartam teret adni, hogy ne kényszerítve érezze magát. Azt akartam, hogy magától vallja be a titkait. Azt akartam, hogy beszéljen nekem, és ez a mérhetetlen nyitottság felé csakúgy áradt belőlem. Éreztetni akartam vele, hogy büszke vagyok rá, hogy itt vagyok neki, ha beszélni akar nekem, ezért felálltam az ágyról és mögé léptem. Megsimogattam a hátát, majd csókot nyomtam a meztelen vállán lévő golyó ütötte sebhelyre. Összerezzent az érintésem nyomán, de közben fel is sóhajtott. Tudtam, hogy jólesik neki. Tudtam, hogy élvezi az érintésemet, és az elmúlt hónapok távolságtartása után végre elönthetett az öröm, hogy ez a férfi végre az enyém. Ekkor jöttem rá, hogy tulajdonképpen azért nem szerettem, ha a közelemben higgadt és szenvtelen volt, mert így nem láthattam, mi zajlik benne mellettem. Zavart, hogy ő volt az első férfi, akinél ezt is meg akartam oldani.