öngyújtó a pokolban | 30 oneshot challenge

30 összeforr | minbin

Changbin fáradtan, ezernyi gondolattól terhelve caplatott haza, miközben érezte, lassan áztatja el ruhadarabjait az időközben eleredt kékség.

Futva, sprintelve próbálta meg elérni a buszt, mely két perc múlva indult - kétségbeesetten ösztönözve őt arra: kezdje minél jobban kapkodni lábait, ha nem akar ennél is kegyetlenebbül megfürödni a cseppekben, esetleg otthonáig sétálni, átkozva magát, milyen szerencsétlen volt.

Lépteit nem figyelve, hangosakat placcsant cipője az időközben kialakult víztócsákban; sebesen rohant a tömegközlekedési eszköz felé, ami pont akkor indult volna el, mikor megérkezett.

A kapkodó fiú láttán azonban megállt a vezető - indexelve jelezte, van ideje nyugodtan felszállni; megvárják, nem hagyják egyedül a szakadó esőben.

Hálásan, őszintén mosolygott az ismerős sofőrre Bin, aki csak biccentett egyet, majd somolyogva, fejét rázva engedte fel a fiatalt - nagyot sóhajtott a gyerek láttán, hisz nem ez volt az első esete, hogy összekeverte a menetrendeket.

- S nem is az utolsó - gondolta magában, ahogy az egyik színes gombot megnyomva csukta be az ajtókat; gázra lépve és sebességbe kapcsolva indult végre a mai utolsó útnak.

Changbin rögtön elfoglalta az első szabad helyet az ülések rengetegében -
elgyengülten rogyott rá -, majd telefonját elővéve, fülhallgatóját kigobozva kezdett egy újabb játékba, melybe oly' könnyen bele tudott merülni; azon nyomban képes volt transzba esni az addiktív grafika láttán.

Nem is érezte, milyen gyorsasággal telnek a percek a szórakozás alatt; egyszer csak arra lett figyelmes, hogy az idős úr megrázogatja vállát a végállomásnál, halkan szólítgatja meg, kizökkentve a színek világából.

- Megérkeztünk, Changbin - ismételte magát a férfi mély hangján vagy ezredjére, mire az ifjú csak szabadkozva, nagyokat hajolva, jó éjszakát kívánva szállt le a járműről.

Kellemesen ropogtatta meg elgémberedett tagjait, amint lelépett a szürke fokokról, majd vizes ruháit csavarva, fejét rázva, kacagva indult el piciny lakása felé.

Megmelengette szívét, ahogy arra gondolt, milyen csodálatos érzés lesz végre szerelme mellé bújni az ágyba egy ilyen fárasztó, kínzóan hosszú nap után.

Milyen jó lesz megcsókolni a kívánatos ajkakat, miközben valami bugyuta műsort néznek a televízióban; valami bugyuta műsor lesz a háttérzaja éjjelük kiteljesedésének.

Igen.

Changbinnak kevés dolog jelentett akkora örömöt életében, mint Lee Minho; a fiú, aki örökre elrabolta szívét.

Sietősen ütötte be a ház biztonsági kódját a gépezetbe, erőtlenül taszajtott egyet a rozoga ajtón - hagyva, hadd koppanjon neki az ígyis darabokban lévő, vakolattól omladozó falnak.

Magában számolgatta az emeleteket, egyre bágyadtabban, csatakosabban haladt a cél felé, mely ezerszer távolabbinak tűnt, mint ezelőtt néhány órája.

Mikor az apró fészek bejárta elé ért, azonnal felemelte kezeit - de nem jutott el odáig, hogy kopogtatni is tudjon a műanyag lapon.

Minho abban a pillanatban nyitott ajtót, mikor meghallotta a fiú hangos csörtetésének elhalását a halk, kietlen, üres folyosón.

Mosolyogva, szeretetteljesen húzta magához a fiatalabbat, aki csak nagyot sóhajtva omlott bele a gyenge karokba, hevesen pihegve fonta karjait a barna köré, miközben édes parfümjének illata járta át érzékszervét.

Érezte, minden keserűség, minden nyúzottság eltűnik lelkéből, helyére kerül a földöntúli nyugodtság, a perzselő szerelem, melyet egymás iránt éreztek; mindkettejük szívét túlcsordítva a csodálatos emóciók kavalkádjával.

- Hiányoztál - suttogta Changbin rekedtesen, ahogy még jobban belebújt az idős mellkasába, reszketve talált megnyugvást szívverésének hallatára; mindent elfeledve fogadta be a bordák közül érkező hangokat, megtisztítva lelkét a mindennapok mocskától.

- Te is nekem, életem - duruzsolta Minho, ahogy aprókat simított a fekete hajkoronáján; eltűrte a dús tincseket homlokából, hűsítő csókot nyomott a tüzesen izzó bőrre.

- Tudom, hogy be kéne mennünk. De mem akarlak elengedni - motyogta Binnie elcsukló hangon, ahogy felnézett a mogyoróbarna, harsányan csillogó ékkövekbe; melyekben képes lett volna újra elveszni - oly mértékben és mélységben, mint az első pillanatban, mikor összeakadt tekintetük; mikor mindkettejük élete fenekestül felfordult, beragyogva a másik sivár, sötét hétköznapjait.

- Nem is kell, kedvesem - válaszolt játszi könnyedséggel az idős, ahogy birtokba vette a rá váró, érte könyörgő, puha ajkakat.

Érzékien, lehelet finoman fogta két tenyere közé a kisebb arcát, aki készségesen simult bele a szelíd érintésekbe; szinte megrészegítette a lágyság, mely párnácskáit érte.

Lassan, forrón csókolták egymást, mellőzve a heves, kapkodó mozdulatokat; egymáshoz simulva keresték a békét, melyet csak együtt tudtak elérni.

Érezték, a légies csók csak kivetülése lelkük összeforrásának, így még szerelmesebben becézgették a másik ajkait, még szerelmesebben fuldokoltak a feneketlen szeretetben, melyet csak ők ketten éreztek át igazán.

- El sem tudom képzelni, mi lenne velem nélküled, csillagom - lehelte Minho, ahogy a kisebb homályos, kövér könnycseppekben úszó szembogaraira vetette pillantását.

Changbin azonnal válaszolni szeretett volna az édes kijelentésre, de egyetlen mondat sem volt fellelhető kavargó elméjének lapjain - nem tudta megfogalmazni, mégis mit érez a másik iránt; kevés lett volna hozzá minden szótár, minden enckilopédia.

Torkára fagytak, eltűntek az oly' régről ismert - eddig biztosnak tűnő - szavak.

Zokogva, megkönnyebbülten, hálásan csimpaszkodott az idős nyakába hagyva, hadd merüljön el lelke a mézédes, gyengéd érzelmekben; melyek évek óta, ugyanolyan hevesen égtek szívében.

Vége

hello, guys
ide is elérkeztünk, haha
remélem tetszett ez a rész is, boldogan olvastátok.
a résszel kapcsolatos véleményekre kíváncsi vagyok - mint mindig.

[úgy érzem, egy ilyen soft és szerelmes rész méltó lezárása ennek a könyvnek]

a következő ilyen megköszönő/elköszönő rész lesz, így akinek van esetleg összefüggő véleménye a könyv kapcsán vagy ilyesmi, kérem oda írjon, hihi

puszillak titeket, csókoltatok mindenkit!