Szemeim megcsillannak, amikor elvakít a napsugár. Egyetlen felhő sincs az égen, már régen a sötét tenger lepi el a fellegeket. A levelek feketén ringatóznak, a szellő édes kacajával, ciripelések közepette. A rozoga utcai lámpák halvány fényt árasztanak, mit bogarak tánca üdvözöl. Redőnyök rései közt lágy csendesség lapul, míg halk hangok hallatszanak az útról.
Lábaim ide oda járnak, a semmit kergetve, ajkaim lassan érintik a porcelánt, de tekintetem nem képes irányt váltani; az ég alján telepedő ritka halvány sugarak elcsábítanak, oh Sárga Máz.
Az árnyak már rég beborították a testem, de én szeretnék ragyogni, mint a firmamentum, figyelni a lassú tájat, hogy lássam, mennyire is gyorsak az emberek.
Nem akarok élni, inkább lebegve létezni, de csak egy röpke pillanatra, mert hiányozna a világ.
Gyermeki moraj, ki szereti az életet .
Gyűlölet, ki megvonja magától.
És mi a magányosság?
Azt hiszem, már szimplán a lét tudata tesz néhányukat igazán magányossá, mit mások mosolyai felejtetnek el.
Mert lebegni kívánok, minden felett, hogy rájöjjek, mit is jelent élni.
YOU ARE READING
fáradt cseppek
Poetrytövises rózsák között, sebes kacsóval átnyúl csapzott szívünkig.
