fáradt cseppek

Sötét Tenger

A Sötét tenger a legszebb és legundorítóbb hely eme világon.

Sokan rozoga lámpát kapcsolnak, hogy elkerüljék a kínt, míg mások párkányon ülve merülnek el a végtelen semmiben, mi selymesen simogat.

Itt nincs semmi gond. A vakság eltűnteti az összes hibát testem porcikáin, csak az ablakon keresztül szűrődő csillagok fényei ragyogják be szemem felhőtlen tavát. Eltűnve a világból, mi álomra hajtja fejét pár órára, oh te értékes Idő. Megszűnik a zaj, s csak a csend csüng a háztetőn.

A nesztelenség követni fog, meg akar csonkítani, még akkor is bejut, ha az ajtó zárva áll. Szívemet apró kockákra vágja, s reggelig szeszélyes vendég lesz házam tájékán. Bármit teszek, ő erősen fogja kis kacsóim, érintése pedig jégverem lesz puha bőrömön.

Mégis oly' csodálatos, hogy megáll az élet, ha csak egy édeskés pillanatra. Bár a percek továbbra is sietősen szaladnak, mintha elhalkult volna a szellő ringató süvítése.

A magány bent foglal helyet a székemen, s várja rózsás gondolataim apró töviseit, hogy rideg karmaival tépje le vörös szirmaimat.

Viszont nem ő a legveszélyesebb.

Apró vágásokat világít a Hold fénye, miközben kezeim a firmamentum felé emelem, s rájövök, újra és újra, hogy mindig én leszek a legfélelmetesebb ebben a hideg vízben. Ha elmerülök, újból vér fogja borítani apró csuklóm, s senki sem fogja hallani a fájdalmas sikolyaim.

Ez a tenger az éjszaka, hol a sodrás vezet a legijesztőbb helyre, mit úgy hívnak, hogy Valóság.

Mert a legszebb táncot járni – hol nincsenek gyertyák, sem bármiféle hangszer, a lelkemen kívül –, csak a saját félelmemmel lenne igazán különleges.

Ezért oly' gyönyörű a fénytelenség.
Ne nyúlj a gyufáért hajnali kettőkor, miközben ajkaid reszketnek, fogaid összekoccannak.
Kérdezd meg, s jöjj rá; ki is vagy te valójában ebben a hatalmas, szívszorítóan keserűédes világban.

Megérdemled.