Utolsó dobbanás

I.fejezet Chloe

Már lassan két hónapja azért várok, hogy megtalálhassam a talán egyedül élő barátnőm, akire egész életemben számíthattam. Nem roskadhattam abba a tudatba, hogy mi van ha nem él, mert ha csak egy pillanatra is, de ez futott végig a gondolataimon, akkor az jutott eszembe, hogy nincs ami ebben a világban tarthatna, vagy lenne okom maradni. Az egyetlen lehetőségem az volt, hogy nem hagyhattam el a reményt. Tudtam, hogy Emily túlélő természetű lány, de azt kétlem, hogy élt már át zombiapokalipszist. A fiúk többsége rajongott érte, de ő inkább az igaz szerelmet kereste. Én az a lány voltam, aki a háttérből figyel, és csak a közeli barátai között önmaga. Visszahúzódó, csendes lányként ismertek, és egyáltalán nem akartam szerelmes lenni. Szerintem a szerelem csak gyengíti az embert, és talán pont ez miatt nem volt egyetlen fiúm se, de nem igazán bántam meg, mert csak csalódtam volna.

A hely ahol éppen voltam egy roskadozó gyár épülete, ami már évtizedek óta zárva lehet, kivéve ha egyáltalán használták. Két emelete nagyon magasra nyúlt. Közel százan lehettünk a menekülttáborban, és a hely sem nyújtott igazán biztonságérzetet számunkra. Csak Gyárként becéztük. Az épület repedt, rozoga volt, és csak graffitik díszítették viszonylag egyszínű, szürke falait. Mivel nem lakóháznak épült, ezért aludnunk a hideg padlón kellett a gépek mellett. Tisztán emlékszem a belőlük kiáramló zúgásra. A túlélés érdekében, és hogy ne haljunk éhen, feladatokat kaptunk. Voltak akik kint a kerttel foglalkoztak, vagy felderíteni mentek, esetleg ellátmányt kerestek. Én a raktáraknál dolgoztam, rendszerezőként. Táblázatokat kellett készítenünk, feljegyeztük miből mennyi van, és ki kellett számolnunk, hogy körülbelül mikor fogy el az étel- és egyéb készletünk, amire szükségünk lehet. Az ételeknél voltak hiányosságok. Leginkább konzervek voltak, gyümölcs kompótok, céklabefőttek ezredével. Undorító!

Egyik nap, mikor kötszert kerestem az újonnan szerzett sebem miatt, találtam két viszonylag régi, gombos telefont a 2-es raktárban, ahol az elsősegély csomagokat és az elektromos, vagy elemes dolgokat tartottuk. Sírni kezdtem, ugyanis már egyszerűen lehetetlennek éreztem, hogy találkozom egy olyan emberrel, aki valaha is fontos volt számomra. Hiányzott Salem, a barátaim, a családom és még az iskola is.

Hamar meg kellett tanulnom fegyverekkel bánni a fertőzöttek ellen. A machete volt a kedvencem, de nem használtam sokat, mert a felnőttek szerint egy 15 éves nem képes semmire. A hely ahol fel tudtunk készülni, a régi munkások öltözői voltak. Mivel valamivel tartanom kellett magamban a reményt, hogy valaha is látom a szüleimet vagy Emily-t, a legjobb barátnőmet, ezért gyakran kiszöktem. Ilyenkor a machetemet magamnál tartottam. Fél éve még jó ötletnek tűnt a San Diego-i nyaralás, az a sok élmény ami ott várt, de most csak is egy dolgot szeretnék, mégpedig azt, hogy újra Salemben lehessek a családommal, és a barátaimmal.

A sajátos portyáimról szerzett élelmet elrejtettem, mivel nem akartam sokáig a táborban maradni, ugyanis korlátolva éreztem magamat. Ezeket az a daru alá rejtettem be minden éjjel, amelyik mellett aludtam.

Hajnalban elindultam a szokásos körutamra ahol csak egy-két üres konzervet és fél üveg vizet találtam, ami egy kicsit megposhadt. Arra gondoltam, nem-e kéne magammal vinni, lehet hogy akár életet is menthet, de végül nem hoztam magammal.

Hosszú sétámba került, amíg találtam egy kisbuszt, ahol egy kicsit meg tudtam pihenni, de sajnálatos módon a kisbusz nem működött, igaz, hogy jogosítványom nem volt, de ez érdekelt most a legkevésbé. Apa 14 éves koromban megtanított vezetni anya tudta nélkül, közvetlenül az után, miután elváltak. Majd Apa 1 hónapig tartotta velem a kapcsolatot, és soha többet nem hívott, vagy vette fel a telefont.

Zombik hangját hallottam a közelből, ezért tovább mentem, és megláttam egy nagyon kicsi horda élőhalottat, felvettem a földről egy tenyér nagyságú követ, és bedobtam az erdőbe, hogy eltereljem a figyelmüket, majd gyorsan, de halkan tovább mentem az út szélén.

Mielőtt elindultam azt reméltem, hogy szerezhetek valamit ami fontos lehet a számomra, de úgy éreztem engem most a balszerencse kerülhet.

Egyszercsak lövést hallottam a közelből. Kíváncsi lettem, így odamentem a zaj forrásához, ami egy benzinkút közelében volt. Az jutott eszembe, hogy talán találok valamit a benzinkút bolt részében, ami a hasznomra válhat.

Nem mondhatnám, hogy életemben az volt a legbiztonságosabb hely amit láttam. Alig álltak meg a falai, szürke érdes külsejük poros hatást keltettek bennem. A graffitik különböző feliratokat, rajzokat formáltak, ezeket látva kirázott a hideg.

Már majdnem odaértem a meglepő módon egész jó minőségű ajtóhoz, amikor megpillantottam három fiatal alakot. Először azt hittem álmodom, de nem, ő volt az, a testvére, és egy idegen, magas srác, aki mögöttük sétált ki az épületből. Másik pillanatban arra eszméltem, hogy hirtelen a lábam rohan.