4. Fejezet

541 19 0
                                    

   Egy tág irodában kaptam helyet, mindenki a laptopokat bújja, vagy táblagépekkel járkál, megmutatja másoknak az ötleteket és elemzik a reklámot.
- Ez a hely tökéletes nekem – a többiektől jóval arrébb találtunk egy asztalt, ami még Patriké volt, de lehozták így itt kapott helyet. Egy dísznövény van a fehér asztal bal oldalán. Fekete szék, laptop és irat tartók az asztal tetején.
- Mindjárt arrébb rakatom valakivel, oda a többiekhez.
- Nem, nem kell, köszönöm. Szeretek egyedül, nyugisan dolgozni – mondom és leülök. A hosszabbítók és az elosztók le vannak fedve és bele van téve a padlóba. A táskámból kiveszem a fontosabb dolgaim, mint a tolltartó, telefon, tablet.
- De, nagyon szívesen arrébb rakatom, nehogy már külön dolgozz – mondja Krisztián.
- Nem kell, köszönöm!
- Akkor jó – mondja -, ha nem boldogulsz valamivel, akkor szólj, tudod, hol találsz. Megnézzük milyen a munkád, ha jó, akkor itt maradhatsz, de ha gondolod, megnézhetsz utána mást is. Szeretném, ha itt dolgoznál – mosolyog, hátat fordít és elmegy.
- Rendben Rella, kezdjük – a laptop tetejét óvatosan felhajtom, majd bekapcsolom, míg tölt, végignézem az embereket, akik dolgoznak, hiszen – szerintem - nem is láttak engem. Bár nem vagyok egy feltűnő helyen, még is új vagyok. Vagy itt nincs olyan, hogy bejelentik, új alkalmazott van? Mindegyik lányon – mert a reklám részen nők dolgoznak -, magassarkú van, és teljesen ki vannak öltözve. Én még talán sportosan is öltöztem ide. Csinos, de sportos Rella! Nem baj, nem mondták még meg, hogy mibe jöjjek. A gép bekapcsolt és azzal szembesülök, elég kevés dolog van rajta. Megnyitom a szerkesztőt, amit mi is használunk az egyetemen. Legalább valami megragadt a sok-sok évből. A telefonom rezegni kezd. 

„Szia! A laptopon az egyik mappába megtalálod a jelszót, amit beüthetsz a telefonodba. A képet elküldöm neked amit szerkesztened kell. A gép a tiéd, a cég ajándéka. Innentől el kezdheted a munkát. Ja, és rád látok!" – írt Krisztián.
Míg rá nem jöttem, az épület L alakú így Krisztián irodája középen van, ha balra, ha jobbra néz, látja a dolgozók felét, akik az ablak közelében kaptak helyet. Lehet még is jobb lett volna, ha elviszik az asztalt. 

„Szia rendben, megkeresem, köszönöm, hogy szóltál." – pötyögöm a telefonba és leteszem a készüléket. A gépen, megnyitom a közösségi oldalt, majd az e-maileket is.
Az anyag készül, eltávolítottam mindent róla, kivéve a bikinit, amit reklámozunk. Nem is értem, télre minek aranyszínű bikini. Ki volt, aki kitalálta? 
A háttér világoskék, a felirat pedig, hogy -50% árcsökkentés. Az ötvenest nagy mérettel írtam fel a bal sarokba, az első szöveg felülre kerül, ami tükrözi, hogy minden bikini leértékelést kap. Alulra – a bikini alá -, pedig „a fürdőruha szettek megnézhetők az alábbi oldalon és az üzleteinkben" szlogent kap. Egész jól néz ki. Mivel nagyon reklámokat még nem csináltam, és mikor kellettek akkor is néztem valamit hasonlót az interneten, így nem tudom, hogy ez jó e.
- Látom nagyon benne vagy a munkában – ugrottam egyet a székemben – jaj, nem akartalak megijeszteni –tette szája elé a kezét Patrik.
- Igen, dolgozom – mosolyogtam rá -, bár nem nagyon tudom, még is mit kéne még tennem a képre – Patrik megkerüli az asztalt, majd a hátam mögé jön és megnézi a munkám.
- Igazából jó, mert nem tömött, az emberek olvasnák szívesen. Tetszik a szín – mondja, majd míg én az egeret fogtam rá teszi kezemre a sajátját. Értetlenül meredek a gépre. – Bár én ezt is kicsit megnagyítanám – nyúlt bele a szöveg fejlécébe -, a bikinit pedig jobbra helyezzük – húzta pár centivel arrébb -, tökéletes! Szép munka – pár értetlen szem szegeződött rám, miközben Patrik a hátam mögött állt.
- Köszönöm – mondom és még talán el is pirultam, hogy valakinek tetszett a munkám.
- Most megyek, ha nem bánod addig is jó munkát – mondja, majd elmegy a kék farmerjában és a fekete ingjében. A képet elmentettem és elküldtem magamnak emailben. A gépemet lezároltam, telefonomat a hátsó zsebembe tettem és elindultam, megkerültem a dolgozó embereket és jobbra mentem a lépcső irányába. Fel az emeletre, és bekopogtam Krisztiánhoz.
- Hoztam az anyagot, Pat – félbe hagytam a mondatom, hiszen egy barna egyenes hajú, szemüveges, fekete szoknyában és blúzban ült egy nő az asztalon Krisztián előtt – bocsánat nem tudtam, majd visszajövök – abban a pillanatban kifordultam és magam után halkan becsuktam az ajtót. Ne legyél ideges, nála ez valószínű mindennapos! Kár, hogy mindig rendes vagy az emberekkel Rella, többet ezt nem szabad. A lépcsőn lefelé a lábamat nézve, belebotlottam egy ismeretlenbe.
- Jaj, ne haragudj, elnézést – mondom és kikerülve ott hagytam.
A helyemre visszaérve, leültem hátsó zsebemből kivettem a telefont. 

„A munkahelyemen hiába mondtam fel, most jelenleg visszasírnám. Nem tudom, de írok, majd ha haza érek és el kell mennünk valahova, hiszen amúgy is péntek van." – küldtem el az messenger üzenetet Laurának. A szőke hajú barátnőm azonnal válaszolt is: 

„Megint mi történt? Mesélj. Jól van, este találkozunk." – hála isten az egyetem előtt, még tizedikben megismertem, ezt a lányt, azóta is az életem része. Egy születésnapos buliban voltunk, mikor egyikünk sem érkezett senkivel. Azóta nagyon jó barátságot ápolunk.
A gépet bámulva, gondolkozom, meddig is kell bent maradnom. Felnézek az üveghez, nem látom bent Krisztiánt. Ismét felkelek, zsebre teszem a telefonom, és lesétálok a csomagolást megnézni. Velem szemben Patrik testvére Bence áll.
- Szia, te itt? – kérdezi.
- Igen, dolgozom – mosolygok rá, amit ő is viszonoz.
- Tényleg, említette Patrik az előbb, hogy szép munka, amit csináltál, majd meglesem én is – mondja és be megy az üveges ajtón, ahol látom, hosszú barna asztalok vannak, és mindenhol szalagok, dobozok, csomagoló anyagok. – Jössz? Megmutatom, mit csinálunk.
Utána megyek, Bence a kezébe vesz egy WOW feliratú dobozt, majd egy fehér felsőt.
- Gondolom, te vagy a vezető – mondom és asztalra teszem a kezemet.
- Igen, nehéz volt kitalálni, mi? – nevet fel. – Mi ezt csináljuk, muszáj szépen csomagolni, ha már drága és jó minőséget adunk el. Több híresség is van, aki minket választ, elég sok a szponzor is. Jó a bevételünk, nincs mit panaszkodjak – meséli -, nagyon szeretek csomagolni. Az újabb lógókat már én találtam ki – közben egy halvány fehér szivacsnak tűnő vékony lapot tesz a dobozba, aminek a fele még kint van, beleteszi az összehajtott ruhát, majd a lelógott anyagot rá teszi -, ennek a tetejére szokott kerülni a kis cédula, amiket szállítás előtti napokon írnak rá azok, akik ott – mutat egy nagy ajtó felé ahol, több mint tíz asztal és szék van – dolgoznak. Aztán azon az ajtón már viszik is a szállítók az üzletekbe, vagy akár házhoz – mondja.
- Ú, biztos nagyon jó meló – tolja elém a kész terméket.
- Igen, szeretem, hogy mindent máshogy kell csomagolni, szépnek kell kinézni, és nem mindegy, mit hogyan teszünk – mutogat a kezével.
- Kérdezhetek valamit? – bólint. – Meddig kell itt lennem? – nézek le a csomagolásra.
- Krisztiánnal mit beszéltél meg? – kérdezi.
- Hát, igazából nem beszéltem vele semmit – mondom – szóval szerinted most elmehetek?
- Szerintem igen, sőt. Ha kérdezi, meg is mondom neki én küldtelek haza. Vagy merre lesz az utad, ha kérdezhetem? – mutat rám ujjával.
- Haza. Miért?
- Nem akarsz beülni valahova egy kávéra, vagy nem érsz rá? Mesélek a cégről, nem úgy nézel ki, mintha nagyon tudnál valamit – nevet fel.
- De, teljes mértékben rá érek – mosolygok.
- Oké, hozd a holmid, kint várlak – mondja és elindulok fel az emeletre. A barna hajú szemüveges nő jön le a lépcsőről a húszcentis magassarkúban. Ó jesszus! Szem forgatva elfordulok balra az emeleten, és az asztalomhoz veszem az irányt. Gépemet leállítom, telefonom, és amit kipakoltam beteszem a táskába. A kabátomat felhúzom, és elhagyom a helységet. 

WOW: A cég / 2019 ©/Où les histoires vivent. Découvrez maintenant