29|Mit titkolsz még?

517 36 2
                                    

CSAK TÁTOTT SZÁJJAL néztem, ahogy a testvérem és Phoenix együtt nevetgélnek. Engem leszarva. Igen, én csak itt ülök és hallgatom, ahogy rajtam, nem máson, rajtam, röhögnek. Daniel úgy hitte marha vicces lesz előszedni a régi albumokat és végig kukkolni a ciki gyerekkori képeinket.
Ők túlságosan is elvoltak foglalva a nevetésel és nem vették észre, hogy valaki csengetett.
-Persze, röhögjetek csak a káposzta pofámon, én majd kinyitom az ajtót.-
Odasétáltam az ajtóhoz, majd majdnem kirántottam a helyéről.
-Szia Dakota.- az ajtóban Kennedy ezredes állt és egy faszi, akit nem ismerek. De javu, much?
-Miben segíthetek nektek?-
-Tudunk a kis titkodról, Dakota. Apád nagyon büszke volt a kis mesterlövész lányára. Képes volt egész nap arról mesélni, hogy te mennyire ügyes vagy. Szükségünk van rád, Dakota.-
-Nem ölök embereket, Aiden.-
-Ezek már nem emberek, Dakota. Ezek az üres testek ölték meg az apádat. Nem akarom, hogy azt hidd, őt használom ellened, de rajtad kívül senki sem tud segíteni. Ezek az izék kedvükre robbantgatják fel az embereinket, ártatlan apák, anyák, lányok és fiúk halnak meg. A mesterlövészeink ugyan jók, de nem olyan jók mint te. Ott lesznek, hogy segítsenek, de nekünk rád van szükségünk.-
-Ők ölték meg az apámat?-
-Sajnálom, Dakota, de igen.-
-Alá kell írnom valami papírokat?-
-Itt vannak.- a kezembe adott egy kupac papírt. -Minden információ ott van.-
-Mikor indulok?-
-Egy hét múlva, a sulit elintézzük.-
-Meddig maradok?-
-Azt még sajnos nem tudjuk. Attól függ, hogy milyen gyorsan tudunk megszabadulni tőlük.-
-Rendben. Értettem.-
-Köszönjük, Dakota.-
-Viszlát, Aiden.-
Becsuktam az ajtót, majd visszasétáltam a konyhába. Phoenix és Daniel még mindig a képeken röhögtek, ezért megfogtam a papírokat, amiknek a tetején hatalmas "US ARMY" felirat szerepelt, és az asztalra basztam őket, pont Phoenix és Daniel elé.
-Mi ez?- kérdezte Phoenix.
-Dakota, nem.- Daniel tudta mi ez, hiszen ő is töltött már ki ilyen papírokat. Phoenix viszont, fogalma sem volt. Kezébe vette a papírokat és elkezdte őket olvasni.
-Nem hagyom, hogy a húgomat, a frontra küldjék!-
-Muszáj lesz, Daniel. Megbosszúlom apa halálát.-
-Mi a francról beszélsz?-
-Szükségük van egy mesterlövészre, Daniel. Apa gyilkosai sorban szedik le az embereiket, meghalnak ártatlan szülők, fiúk és lányok, most azok a köcsögök következnek. Megfogom őket ölni, akár tetszik akár nem.-
-Afganisztán nem gyerekjáték, Dakota.-
-Bízz bennem. Tudod, hogy jó vagyok.-
-Benned bízom, csak bennük nem. Nem akarom elveszteni a húgomat, bassza meg! Elég volt apát elveszteni.-
Mindketten arra lettünk figyelmesek, hogy Phoenix lecsapja a papírokat az asztalra, feláll majd felmegy a lépcsőken. A hatan látni, mennyire ideges, az izmai végig feszültek.
-Elintézem.-
Felrohantam a lépcsőken, egyenesen be a szobámba. Phoenix az ágyamon ült, a kezében egy kép kettőnkről.
-Tudom, hogy ez a helyes döntés, de nem akarlak elengedni. Mi van, ha valami történik veled?-
-Vigyázni fognak rám. Én nem jutok a közelükbe, én távolról szedem le őket. Muszáj megtennem ezt, Phoenix. Egyszerűen muszáj. Megölték az apámat, most rajtuk a sor.-
-Miért nem mondtad soha, hogy egy kibaszott mesterlövész vagy? Mennyi mindent titkolsz még előlem?-
Sóhajtottam, majd odasétáltam a szekrényemhez. A sok ruha alatt, a sok cipősdoboz mögött, ott hever a fegyverem a saját kis tokjában.
Elővettem, majd Phoenix elé raktam az ágyra.
Kinyitottam és kivettem a fegyvert.
-Ez egy Tac 50-es McMillan, apától kaptam 3 éve. Egy jó barátjától vette, egy volt katonától. Kiskorom óta tanultam lőni, az évek során egyre jobb lettem, egyre pontosabb. Mire megkaptam a fegyvert, már nem tévesztettem célt és apa erre rettenetesen büszke volt. Mindig mesélte a kollégáinak.- benyúltam a fegyver tokjába, és kivettem a fotókat.
-Itt 10 éves vagyok, ekkor fogtam elősször fegyvert. Szép idők voltak azok.- a képen apa és én vagyok, apa mosolyog le rám miközben segít egyenesen tartani a pisztolyt, ami még túl nehéz volt számomra. Az után, nap mint nap, emelgettem egyre nehezebb dolgokat, hogy erősebb legyek. Amíg el nem -bírtam a fegyvert.
-Ez egy héttel az után történt, ekkor lőttem elősször.- megint apa és én. Apa mögöttem állt, büszkén, miközben nézte ahogy meghúzom a ravaszt. - Nem tálaltam el az üveget.- nevettem fel.
-Itt 12 éves vagyok. Itt már azért eltaláltam pár dolgot, láthatod mennyire örülök.- apa és én vigyorgunk a kamerába, miközben én apa nyakában ülök. Mindketten a széttört üvegre mutogatunk.
-Itt pedig már 15 vagyok. Itt lőttem elősször ezzel a fegyverrel. Mindent eltaláltam, gondolom erre rájöttél abból, hogy apa a háttérben éppen ugrik.-
-Édes, tudom, hogy erős vagy, okos és hihetetlenül ügyes, de nem akarom, hogy az életedet veszélyeztesd.-
-Muszáj, manó.-
-Manó? Na ez honnan jött?-
-Hát, te édesnek hívsz, a Phoenix pedig olyan hosszú.- nevettem.

C R O S S F I R E Where stories live. Discover now