2. fejezet

164 12 2
                                    

Hétfőn hajnalban keltünk, hogy odaérjünk a reptérre hét órára.
- Siess már!- kiáltotta fel az emeletre Lauren nekem toporzékolva.
- Megyek már, megyek.- felkaptam a táskámat és még egy utolsó pillantást vetettem a szobámra, hogy nem hagyok-e itthon valamit.- Mehetünk.- leugrottam az utolsó lépcsőfokról. Egész éjjel semmit sem aludtam, de nem csodálkozom. Ma megkezdődik az álmom.

A géptől odajött hozzám egy öltönyös, nagydarab férfi napszemüvegben, a fülén azzal a kis telefonáló bigyóval, aminek nem tudom a nevét.
- Ms. Mitchell?- mély, erőteljes hangja volt. Le kellett néznem rá, mert egy jó öt centivel alacsonyabb volt, mint én. Szegénykém. Biztos kellemetlen lehetett neki a szitu.
- Igen, én vagyok.
- Mike vagyok. Kérem, kövessen. – átvette a csomagjaimat és elindult a repülő felé.
- Hát, mennem kell.- ölelésre tártam a karom Lauren felé.
- Hiányozni fogsz. Ne felejts el.- kacsintott rám és elhúzódott.
- Szia apa. – megöleltem őt is. A szeme könnyes volt.
- Vigyázz magadra bogaram. – megsimogatta a fejem tetejét és megpuszilta a homlokomat.
Integetve elindultam az álmom felé.

A gépen Mike elmondta, hogy kérjek, amit csak akarok, hiszen az a kötelessége, hogy megtegye. Már én is a főnökének számítok. Ez olyan furán hangzik. Megkértem, hogy szólítson Sophienak, mert a Ms. Mitchell olyan hivatalos és amúgy sem szeretem. A négy órás út alatt énekelgettem egy kicsit neki, amit csendben végighallgatott és mosolyogva megtapsolt. Hozzám nem szólt, csak amikor én kérdeztem. Szegény. Nincs neki családja? Vagy legalább egy kiskutyája? Ezeken gondolkozva landoltunk San Franciscoban. A gyomrom egy apró görccsé változott az idegességtől. Rettenetesen befostam, hogy mi lesz, ha nem tetszem nekik. Vagy, ha azt mondják, hogy nem illek közéjük?
Falfehéren ültettek be egy fekete terepjáróba és az eddigi életem leggazdagabb negyedét pillantottam meg fél óra múlva. Mindenhol csak a csillogás és a pompa. Több milliót érő kastélyok. Csak a számat tátottam. Azt hiszem egyszer a nyálamat is le kellett törölnöm. Behajtottunk egy fehér palota elé, aminek az udvarán egy gyönyörű szökőkút állt. Egy szökőkút, ember! Pislogva mentem Mike után és mikor kinyitotta a bejárati ajtót majdnem elsírtam magam a gyönyörtől. Szemben velem egy két irányba induló lépcső volt arany berakással. Jobbra a konyha lehetett, mert onnan éreztem ínycsiklandó illatokat, amitől egyből szólt is gyomrom. Jó nagyot hála istennek. Ekkor megjelent Nate és minden előjel nélkül megölelt.
- Megmentőnk! Végre személyesen is találkozhatunk. Gyere, bemutatlak.
Köpni-nyelni nem tudtam, mikor bevezetett a nappaliba. Ott ült az egész banda a barátnőkkel együtt.
- Sziasztok!- köszöntem félénken.
- Várj bemutatlak.- megfogta a vállam.- Khm, tátárárá, hölgyeim és uraim, megtisztelve érzem magam, hogy köreinkben üdvözölhetem Sophie Mitchellt.
A többiek éljenezni és tapsolni kezdtek, amitől nagyon zavarba jöttem. Kivéve egy embert. Luke, az énekes, összehúzott szemöldökkel meredt rám. A száját félig beszívta és a világoskék szeme, ha tehette volna, ölt volna. Gyönyörű volt. Mondjuk, megrémített.
- Akkor bemutatom a srácokat.- szólalt meg Nate ismét.
- Ne, majd én megmondom ki kicsoda.- vágtam rá.- Nate Palmer, gitár.- néztem a barna, vigyorgó, fülbevalós zenészre.
- Személyesen.- mondta, majd színpadiasan meghajolt.
-Chris Butler, szintén gitár.- mutattam egy nagydarab, kigyúrt, szürke hajú szépfiúra. Mosolyogva bólintott.- Zach Williams, billentyű. – Vörös haja alól pajkosan mosolygott fel rám, mert ő ült a legközelebb hozzám. Hosszú lábát keresztbe tette és azokon járt az ujja hullámokban.- Bryan DiNozzo, dob.- Egy felzselézett, fekete hajú, fiúra, dehogyis, férfira mutattam. Azt hiszem ő itt a legidősebb, ja és mexikói származású.
- Így van.- majd azzal a lendülettel egy dobverőt dobott oda nekem, amit el is sikerült kapnom.
- És Luke Cox, énekes.- néztem a szemmel gyilkoló gépre és gúnyosan elmosolyodtam. Felhúzta szemöldökét (mondjuk, nem tudom, hogyan tudta még ennél is jobban) és horkantott egyet. Szerintem kiült az undor az arcomra, mert Nate idegesen megvakargatta a tarkóját.
- A lányokat biztos nem ismered. Ő itt Page, Zach barátnője.
- Szia.- pattant fel egy energikus, pici termetű lány, hosszú fekete hajjal és megölelt. Jó erőben van a csaj, nem mondom.
- Ő pedig, Chloé. Chris csaja.
Egy magas, szőke lány jött oda hozzám, és ő is magához húzott.
- Nagyon örülök, srácok, hogy megismerhettelek benneteket. – Nate leültetett a kanapéra pont Luke-kal szembe. Le sem vette rólam a szemét. Már azt hittem odamegyek és kiszedem a helyéről őket. Nagyon idegesített a fazon. Legalább elővenné a jómodorát. Nem, játssza a nagyvagányt. Hát felőlem oké. Úgyse hozzá jöttem.
- Szóval- csapta össze a tenyerét Nate,- úgy gondoltuk, hogy mivel énekelni fogsz te is Sophie, és ez a ház csak a buliknak, meg a találkozóknak van fenntartva, Luke-nál fogsz lakni.
- Hogy mi!?- kiáltottuk egyszerre.
- Haver, arról nem volt szó, hogy Kosaras Lady-t még én szállásoljam is el.- mutatott magára nagyon dühösen és úgy nézett rám, mintha megöltem volna a macskáját. A becenév miatt, meg egyszer meghal, azt garantálom.
- Igen, de neked a legnagyobb a házad, és így könnyebben tudtok gyakorolni.
- Az isten szerelmére,- csapott az üvegasztalba, de olyat, hogy azt hittem menten összetöri.- Ne csináljátok már.- piszkosszőke hajába túrt, amit gondolom reggel még az utálásomra készülve fogott össze hátul és mély levegőt vett.- Oké, de ne várd, hogy bármiben is kedves legyek.- tartotta felém a mutatóujját.
- Jól van, na.- feltartottam a két kezem és végigkísértem a szememmel, ahogy elhagyja a szobát. Ott ültünk csendben, mikor visszajött.
- Most akkor jössz, vagy nem?

MikrofonOù les histoires vivent. Découvrez maintenant