Believer

Roger felismerte ezt a nézést. Tudta, hogy vége. Pánikba esett. Próbált kapaszkodni abba, ami eddig volt, mint gyökerek a leomló sziklába.

-Kérlek! – ordította – Te is tudod, hogy innen nem lesz visszaút. Ezt még én sem fogom hagyni!

- Tudom. – Zehiko közelebb lépett hozzá. Szemei még mindig dühtől égtek, azonban Roger mintha nedvesnek is látta volna egyszerre – Éppen ezért is fáj annyira. Te mindig mellettem álltál, visszafogtál, amikor nem vettem észre valamit... és megütöttél, ha kellett. – Hirtelen odalépett Rogerhez, és megölelte. Amaz érezte nehéz leheletét a nyakán, hallotta halk szavait. – Éppen ezért fáj legjobban Téged elveszítenelek. Ne nehezítsd meg. – Zehiko ellépett Rogertől, tett néhány lépést, majd anélkül, hogy megfordult volna, folytatta. – Ha valaki, Te pontosan tudod min mentem át. Mások gazdagságban, boldog gyámoltalanságban nőnek fel. Én amióta kinőtt az első fogam, megküzdöttem mindenért. Mindenért, hallod?! De. Nem. Ezért. – Zehiko várt néhány pillanatot, hagyta, hogy Roger megeméssze a hallottakat. Hatalmas csend telepedett közéjük. Mintha még a szél is tudta volna, hogy ez a pillanat nem róla szól, a szellő hangja is megszűnt.

Miután Zehiko nem kapott választ – aminek örült, tudta, hogy csak nehezebb lenne így- tett még egy lépést.

Majd még egyet.

Roger ekkor eszmélt fel a hirtelen rátört mélabúból. – Ha most tovább mész, semmi sem lesz a régi. Ha vissza is térsz... Én nem... nem...

-Tudom. – szakította félbe Zehiko – Ég veled. -Azzal Zehiko leugrott a domb meredekebb részén, és elrohant a falu felé.

Roger tudta mit kellett tennie. Az íj ott volt a hátán. De a gondolattól is rosszul volt, hogy érte nyúljon. Zehikot a fájdalom, a düh edzette, nem pedig felbérelt mesterek, kik pár aranyért... mit aranyért? Ezüstért is eladták volna a lelküket is, csak élvezhessék a luxus és a szajhák örömeit.

Roger végre erőt vett magán, és íjáért nyúlt. Élete leghosszabb pillanatai voltak ezek. Máskor szempillantás alatt előkapta felajzott íját, most azonban minden mozdulat egy végtelenségnek tűnt. Kellemes tavaszi idő volt. Roger keze azonban mintha a jég markában lett volna, mely zord hidegségével akadályozta volna. Végül keze elérte a célját. Megmarkolta a jól ismert mesterművet, elővette a hátáról. Zehiko már félúton járt a faluhoz, épp egy kis mezőn szaladt át. Kezeiben megvillantak kardjai, hátulról tiszta célpont volt. Roger a tegezből előhúzott egy nyílvesszőt, az idegre helyezte. Megfeszítette a húrt, szemével a célra figyelt. Vagyis figyelt volna. Látása elhomályosult az újonnan előgördülő, majd lecsorduló könnyeitől. Leengedte az íjat, jobb kezével letörölte a könnyeket, majd ismét célra tartott. Hirtelen eszébe jutott mire készül. Zehiko a barátja volt, és most a meggyilkolására készül. Teste önkéntelenül cselekedett, lába megrogyott, gyomra felfordult. Térdre rogyott, esés közben egy közeli fa törzsébe lőtte a vesszőt, majd a visszacsapódó ideg rosszallóan csapott vissza a megizzadt tenyerére, melyből nemrég csúszott ki a vessző. De már nem érezte. Öklendezett, ki kellett köpnie. Íja ekkor már mellette hevert két kézzel támaszkodott térdelés közben, Arca a földet nézte, könnyei hullottak.

-Nem tudom, mit vársz tőlem Zehiko! Én erre nem vagyok képes!

Roger már térdelni sem volt képes, oldalára dőlt, és összegörnyedt. Annyi mindenen ment keresztül, rengeteg embert ölt, mégsem volt képes ezt megtenni. Zehiko nem volt a legjobb ember, sőt, amikor először találkoztak, inkább haramia, útonálló volt, mintsem egy lelkiismeretes személy. Roger mellett viszont az évek alatt megváltozott, és Roger tudta, hogy milyen értékes is ez az ember belül. Értelmes, erős, és nem habozik. De ami a legfontosabb: van szíve és lelkiismerete. Régen, ha tükröt látott, lehet beverte volna, mintsem belenézzen, azonban ma már büszkén állhatott volna előtte.

Roger tudta, ez a helyzet más. A barátságukat, sőt az életét is odadobta volna Zehiko. A történések tárháza lebegett Roger csukott szemei előtt, átgondolt minden lehetőséget, az események láncolatát. De mégis mit, mikor, hol rontottak el? Mi az, amit nem vesz észre?

A gondolatok örvénye magával sodorta Rogert, végül egy túlságosan is ismerős szag térítette magához. Füst. Hamu. A megégett hús émelyítő illata. Kinyitotta szemeit.

A parázs messzire szállt, ironikus, Rogert inkább a hóra emlékeztette, mintsem a tűzre. Az égből hullott alá, mint a hópelyhek, azonban ez nem fagyott víz, hanem pont ellenkezően, tűz volt. A forrása nem volt kérdés, Roger fájdalmasan oldalára fordult és látta mivé lett az élettel teli falucska. A házak leégtek, csupán a megszenesedett deszkák, pallók és támasztékok emlékeztették, nemrég még egy település állt ott.