Road not taken || Straykids

08 || nyolcadik

Chris éppen egy volt gimis osztálytársával beszélgetett az alkoholtól kissé kótyagos állapotban, amikor Changbin oldalán a fiatal szeplőssel megtalálta végre a házibuliban összegyűlt, végtelen soknak tűnő ember között.

- Felix nincs jól. Haza akar menni – közli, miután megkocogtatva barátja vállát felhívja magukra annak figyelmét.

- Miért? Mi a baj? – Az idősebb ausztrál tekintetét azon pillanatban Felixre kapja, már eszében sincs a még mindig ott ácsorgó Amelia, aki éppen egy régi sztori felelevenítésének közepén tartott és cseppet sem látszik már rajta a nem sokkal azelőtt megivott, maga sem tudja milyen nevű alkohol tartalmú ital hatása.

- Csak nem akarok tovább itt maradni – mondja Felix elkeseredve. Ő sem tudja, mi miatt vált ennyire szomorúvá. – Le akarok feküdni. Otthon, ahol nem lát senki – szinte sír, ahogyan kiejti a szavakat. – Ahol nincsenek csillagok – teszi hozzá.

- Mi lett vele? – Chan ezalkalommal Changbin felé fordul, remélve némi józanabb választ.

- Nem tudom – rázza meg egyszerűen a fejét. – Kint ült a parton, amikor mondtad, hogy keressem meg. Beszélgettünk, felhozódott az egyik könyve, mert valami emlékeztette egy jelenetre, aztán pedig hirtelen téged akart – magyarázza az országba vendégként érkezett fiú. Nem biztos abban, hogy be kellene Chant avatnia még abba a pár másodpercbe is, amikor Felix arca olyan közel volt hozzá, hogy tisztán érezte rajta a vodkanarancs illatát. Vagy abba, hogy valószínűleg mindketten, ha csak egy másodperc töredékére is, de elgondolkodtak azon, vajon milyen lehet másodjára is csókot csenni egy idegentől, aki már annyira nem is idegen.

- Menjünk ki az előkertbe – javasolja az idősebb, és az ajtó felé irányozza szokatlanul levert legjobb barátját. – Nem is vagy olyan részeg, mi van veled? – kérdezi a kisebbet, mire az csak valami nyüszítéshez hasonló hanggal reagál.

- Hazakísérem, ha te még maradni szeretnél – ajánlja Changbin, melyet először Felix még felfogni sem képes, csupán pár másodperc elteltével realizálja az elhangzott ajánlatot, melyre Chan már rég rábólintott.

- Te nem jössz? – kérdezi elkerekedett szemekkel a fiú, kinek arcán díszelgő szeplőtenger akár versenybe is szállhatna a felettük elterülő csillagrengeteg szépségével.

- Changbin hazakísér, nyugi.

- De a víz, meg a chips...

- Rendben leszek nélkülük is, Lix – mosolyodik el az idősebb és képtelen megállni, hogy ne vonja ölelésbe a zavartan toporgó írópalántát. Normál esetben ő is velük tartana, maga győződne meg arról, hogy a fiatal épségben hazakerül, mégsem teszi, bízik a félszigetről érkezett barátjában.

- Changbin nem is tudja az utat haza – érvel kétségbeesetten minden erejével a fiatalabb, bár hangját elnyomja Chan mellkasa, ahogyan arca nekipréselődik, miközben az búcsúként magához vonja. Chrisnek mindig Chris illata van, állapítja meg Felix, teljesen mindegy, hogy éppen otthon fekszik a fűben vagy egy házibuliban sörpongozik a cigarettafüstben. A fiatalnak egyszerre jut eszébe róla a tengerpart és az a régebbi fajta vaníliás fagylalt, amiből olyan sokat ettek meg még évekkel korábban.

- Holnap találkozunk, Felix – mosolyog rá szeretetteljesen Chris, majd miután vált pár szót a náluk vendégeskedővel és odaadja neki a kulcsait, visszamegy a házba.

- Mehetünk? – kérdezi végül Changbin a zavartan egyik lábáról a másikra lépkedő kisebbtől, mire az csak tettetett hanyagsággal megvonja a vállát és magától elindul ki az udvarról, egyenest fel az utcán. Egyértelműen abból az irányból jöttek, hiszen Isaacék háza teljesen a betonút legvégén van, tőlük lejjebb már csak a tenger található. – Mi volt ez a kis hiszti az előbb? – érdeklődik aztán az idősebb, amikor már jóval elhagyták az utcát, és a rendezvényről tanúskodó zene hangja is igen halkká, alig hallhatóvá vált a távolság miatt. Még szerencse, hogy Isaacék környékén csakis nyaralók vannak, máskülönben igen nagy bajban lenne csendháborítás miatt a fiú.