Éj-ízű könnyek

62. - visszaemlékezés

Fázott a kezem, mely a krizanténok hideg szárát szorongatta, s arcomra is pírt varázsolt a csontvacogtatóan hideg levegő. Összébb húztam magamon a kabátot, miközben beléptünk a holtak birodalmába. A sírok között sétálva a táblákon nevek, számomra idegen nevek villantak fel szemem előtt, melyek egykor élőkhöz tartoztak - s néha egy-egy fénykép is, aki kifejezéstelenül bámult vissza rám örök nyughelyéről. Szinte éreztem a jelenlétüket magam körül, mégis tudtam, ez csak merő képzelgés.

Sosem tudtam igazán, mit is gondoljak a temetkezésről, arról, hogy az emberek egy kőtáblához járnak ki és halmozzák el virágokkal, mintha az az alatta nyugvó halottnak bármit is számítana. De az embernek kell valami, ami a halott szeretteihez köti őt, kell egy tárgy, amelyet ha meglátogat, úgy érezheti, a szerettét látogatja meg.
Hiszek a túlvilági létben, hiszem és remélem, hogy az emberek, akiket szerettem, és az emberek, akiket szerethettem volna, ha nem távoznak el azelőtt, mielőtt én megszülettem volna, már az örök élet boldogságában léteznek Isten oldalán - s oly erősen remélem ezt, hogy már szinte bizonyosságot nyert tényként létezik a fejemben. Arról azonban fogalmam sincs, vajon látnak-e minket, látják-e komor, emlékeikbe süppedő szeretteiket itt a Földön, akik elrévedő tekintettel épp rájuk gondolnak, s talán még könnyek is megcsillannak a szemükben.
Sokat gondolkodtam már a saját halálomon, arról azonban nem tudok dűlőre jutni magamban, hogy örülnék-e ott fent annak, hogy a szeretteim virágokat pakolnak a síromra, melyek nemsokára elhervadnak, és mécseseket gyújtanak, melyeket majd el fog oltani a szél. Kiábrándítóan hangzik mindez, de azt hiszem, még ezzel együtt is ez egy szép hagyomány. A halottért nem tesz semmit, az élő lelkét viszont megnyugvással tölti el - talán. És igazából ez a legfontosabb. S talán ha látnak minket onnan a már eltávozott szeretteink, boldogok, amiért az élők törődnek az emlékükkel. Talán én is boldog lennék.

Mindig is furcsa szomorúsággal töltött el az elhagyatott sírok látványa - szomorúsággal, de egyben borzongással és némi izgatott érdeklődéssel is. Van valami elkeserítő abban, ahogy a természet hajtja uralma alá az elfeledett sírokat, és nincsenek kezek, akik ápolnák azt. Talán elköltöztek a halott szerettei, vagy talán már mind meghaltak.

A dédszüleim sírján én tettem bele a virágokat a vázába. A krizanténok illata az orromba kúszott. Egyetlen sárga volt, a többi fehér - bár a fehéreket szerettem legjobban, a sárga elegáns hölgyként emelkedett ki a váza többi virága közül, melyeket másik rokonok tettek bele.
A nagyapám sírjánál is én helyeztem el a krizanténokat a vázában. Csípte a kezem a hideg levegő. A sírtáblára a nagyapám neve alá már a még élő nagyanyám nevét is kiírták. Mindig is furcsa érzéssel töltött el ez, és nem tetszett - azt hiszem, ha az én nevemet előre kiírnák a síromra, olyan érzésem lenne, mintha már várnák, hogy meghaljak. Nem tudom, a nagyanyámnak milyen érzés ránézni a saját nevére a férje sírkövén... Talán úgy érzi, a sír hívja, szólongatja őt?
Akárhogy is van, tudom, egyszerűen tudom, hogy ő még nem halhat meg. Egyszer igen, de még nem, még nem szabad. Egyetlen nagyszülőm sem maradna, ha ő elmenne. És úgy beleépült már a mindennapjainkba, hogy ijesztő belegondolnom, hogy mi lenne, ha ő megszűnne létezni ezen a Földön. Ijesztő, és egyben teljesen lehetetlennek is tűnik.

Amikor elhagytuk a temetőt, a gondolataimba merülve baktattam a családom oldalán az autó felé.
És a kezem a hideg krizanténok nélkül is fázott.