A szolgálólány és a herceg (befejezett)

15. 𝓐𝔃 é𝓷 𝓽𝓲𝓽𝓴𝓸𝓶 𝓶𝓪𝓻𝓪𝓭..

Loki

 Amelia ájult testét gyors léptekkel vittem Mago kunyhójába. Fogalmam sem volt arról mi történhetett vele. Rettenetesen sápad volt és gyengének tűnt. A zsigereimben éreztem, hogy valamit eltitkolt előlem...

- Mago! Mago! Jöjjön azonnal!-rúgtam be egy határozott mozdulattal az ajtót.

- Herceg! Mi történt?-nézett rám, és karomban lévő lányra rémülten.

- Elájult! Mi van vele?-tettem le az egyik heverőre- Egyáltalán mit keres itt magánál?-az öreg meredten nézte Amelia fehér arcát- Válaszoljon vagy nem állok jót magamért!

- Tanulni jött felség! Elesett a lány?

- Miért fontos ez? Nem értem magát! Mi van vele?- értetlenkedtem.

- Elesett?-nézett meredten rám.

- Igen, futás közben ájult el-még mindig nem értettem miért kérdezte ezt.

- Meg kell vizsgálnom az ő állapotában..-hirtelen hagyta abba a mondatot.

- Mi? Miről beszél?

- Menjen ki kérem!-hangja zaklatott volt.

- Miről beszél? Követelem, hogy mondja meg most azonnal!-lábam szinte földbe gyökerezett.

- Amelia várandós. És most muszáj megvizsgálnom, minden perc számít! Kérem menjen ki!

- Az én gyerekem ?-Mago nem nézett rám, de megfogtam a kezét- Az én gyerekem?-kérdeztem remegő hangon.

- Igen felség!-éreztem, hogy zsibbadni kezd a nyelvem és a karom.

- Mago! Tegyen meg mindent értük!- a fejemet fogva mentem ki a kunyhóból, és leültem a lépcsőn.

Sejtehettem volna, hiszen nem itta meg a teát, de azért bíztam benne, hogy később készített egyet. Bármi is történt, nem hagyhatom, hogy bajuk essen, hiszen az utódomat várja. Az egésznek nem kellet volna így történnie, és nem kellett volna megfogannia a gyereknek, de ha már így alakult védenem kell őket bármi áron. A percek teltek és Mago nem jött, teljesen kétségbeestem.

- Amelia sajnálom-sóhajtottam nagyot, és csak vártam és vártam...

Amelia

Mikor magamhoz tértem örültem, hogy Loki nem volt sehol, enyhe fájdalmat éreztem a hasamban ami miatt nagyon megijedtem. Eszembe jutott a veszekedésünk és az, hogy elájultam végül. Rettegve érintettem meg a hasamat..

- Nagy szerecséd volt lányom- mosolyodott el halányan- Eshettél volna nagyobbat is.

- A baba? Mi van a babával?-ültem volna fel, de vissza fektetett.

- Amelia kérlek ne mozogj most, pihenned kell. Úgy tűnik a baba jól van, de pár napig ágyban leszel-utasított.

- Loki? Ugye elment már?-a sírás fojtogatott.

- Ő hozott be téged, kint vár! Beszélj vele-fogta meg a kezem.

- Nem akarok! Küld el!

- Amelia! Loki tud a babáról, sajnos kicsúszott a számon-hajotta le a fejét.

- Te jó ég!-temettem az arcom a kezembe- Mond meg neki, hogy elment a baba!

- Ezt nem tehetem lányom! Nem hazudok!-tiltakozott.

- Kérem Mago! Loki nem tudhatja, hogy él a baba!

- Nekem nem úgy tűnt mintha ellene lenne lehet, hogy meg kellene beszélnetek mi legyen-nézett rám újra, de engem rázott a hideg a félelemtől.

- Loki nem akarja a gyereket! Semmit nem akar tőlem! Ha nem mondja meg neki akkor megteszem én!-bátorodtam fel, tudtam, hogy mindenképpen meg kell védenem a gyerekemet. Loki nem árthat nekünk. Pár perc múlva hallottam, hogy nyílik az ajtó és láttam, hogy Loki belép rajta. Nem akartam szörnyetegként tekinteni rá, de komolyan féltem tőle.

- Amelia..én nem is tudom-nyelt egy nagyot.

- Térjen vissza felség a palotába! Itt nincs keresni valója!-könnyeimet alig tudtam visszatartani, mert olyan jó lett volna megölelni és együtt örülni a gyermekünknek.

- Tévedsz Amelia ! Itt a helyem melletted-nézett a hasamra.

- Már nem vagyok várandós-mondtam a szemébe, mire hirtelen az ablak felé fordult, és lehajtotta fejét- Talán így a legjobb felség! Igaz?

- Talán. Igen jobb lesz ez így. Miért nem mondtad el, hogy várandós vagy?-szavai hallattán szívem összeszorult.

- Ég önnel herceg!-kérdésére nem válaszoltam, ekkor rámemelte a tekintetét és így szólt.

- Nem hagytalak volna magadra Amelia-zokogni kezdtem a vallomása miatt, de nem hihettem neki. Egy határozott mozdulattal közelebb jött hozzám és leült az ágyam szélére.

- Miért nem megy el? –húzódtam el tőle.

- Elbúcsúzom-fogta meg az arcom lágyan majd óvatosan megcsókolt-Sajnálom-hangjában megrendülést és őszinteséget éreztem, de ez egy pillanat alatt meginogott bennem- Több fájdalmat nem okozom neked-állt föl, majd mégegyszer visszanézett és elment. Az ágyon összegörnyedve zokogva aludtam el...

Loki

Csak vágtattam a lovammal Asgard kietlen tájain keresztül, közbe sós könnyeim száradtak meg az arcomon. Először azt hittem csak a hideg szél miatt könnyezem, de amikor már a mellkasom szorított tudtam, hogy fájdalmat érzek legbelül. Életemben először igazán hibásnak éreztem magam. Csak most döbbentem rá, hogy mit műveltem Ameliával csak azért, hogy Thort bosszantsam. Hát ennyire mindent jelent számomra a bosszúvágy? Annyira gyűlölöm a bátyámat, hogy miatta képes voltam ezt tenni azzal a szerencsétlen lánnyal? Most először tudatosult bennem, hogy a döntéseim kihatnak mások életére. Amikor megtudtam, hogy gyerekem lesz olyan érzés lett rajtam úrrá amit soha nem gondoltam volna. És mind ez csak pár percig tartott, most pedig üresség van bennem. Mintha egy nagy feketeség járná körül a lelkem. Én tehettem arról, hogy Amelia elveszítette a gyermekünket és ez komolyan emésztett. Már tudtam, hogy nem akarok senkivel találkozni. Itt az idő, hogy elhagyjam végleg Asgardot...

- Heimdall! –érkeztem meg a kapuhoz.

- Loki herceg! Hová készül?- nézett rám a kapuőr.

- Csak egy kis kiruccanás-mondtam keserűen, de tudtam ez most végleges lesz.

- Mikor várhatjuk a visszatérését?

- Nem tudom, talán ha majd megvívtam a saját csatámat.

- Mit mondjak ha kérdezik merre ment ?

- Mond, hogy semmit nem tudsz rólam.

- Arra fognak kérni, hogy keressem meg-de én egykedvűen legyintettem, mert tudtam, hogy van egy varázslat amelynek segítségével soha nem találnak meg...csak ha én akarom.

- Ne aggódj Heimdall! Tedd amit mondtam!-leszálltam a lovamról, majd a kapu bejáratához léptem és csak ennyit szóltam- Ég veletek!- abban a pillanatban egy villódzó fény kíséretében elhagytam Asgard birodalmát....