Írd át a jövőt! (Black Butler f.f) ~2019~ /SZÜNETEL/

5. Fejezet

       Szemhéjon keresztül is kiégett a retinám. Tegnap este annyira megfeledkeztem mindenről, hogy elfelejtettem behúzni a függönyt. A felkelő nap pedig egyenesen betűzött az ablakon. Több se kellett, nyögdécselve a fejemre húztam a takarót próbálva visszaaludni, több kevesebb sikerrel. Végül feladtam, és  kimásztam az ágyból.
      Odamentem a fésülködőasztal előtti tükörhöz, és konstatáltam, hogy egy hatalmas szénakazal van a fejemen, plusz Mey-rin ruhájában aludtam, amit jól össze is gyűrtem. No mindegy, átöltözök kényelmesebb szerelésbe.
      Meglepődtem, mikor a járás sokkal könnyebben ment, mint tegnap. Fel se tűnt, hogy nem kellett mankó.  Mamának igaza volt, tényleg működik. Szerintem még pár órát a gipszben tartom, és kiveszem. Tényleg mennyi az idő?
      Még sántikálva visszamentem az ágyhoz, de a mobilom nem találtam. A csudába, hova raktam? Szerencsémre megszólalt a hétvégi ébresztőm, amit általában kilencre állítok, szóval mint kiderült, már kilenc óra volt. A telefonom is megkerült, ott volt az egyik párna alatt.
      Miután elrendeztem magam, és átöltöztem melegítőnaciba meg pulcsiba, gondoltam lenézek a konyhába, rittyentek magamnak valami reggelit. Ha már meg van tiltva, hogy kapjak bármiféleséget, az elkészítésére nem mondott semmit.
       Telómat zsebre vágva, fogtam a mankómat, majd útnak indultam. Mikor a lépcsőhöz értem, megláttam a korlátot, és támadt egy okos ötletem.
      A korlátra csücsültem, a mankómat magam előtt tartottam, és lecsúsztam rajta. Amint földet értem, szembe találtam magam Sebastiannel.
      - Jó reggelt, kisasszony! - mosolygott kedvesen.
      - Neked is Sebastian! - viszonoztam üdvözlését hasonlóképpen. - Hová készült? Az étkezőben meg van terítve a reggeli.
      - Nem szeretném az úrfi nyugalmát megzavarni azzal, hogy ott rontom a levegőt, így gondoltam inkább csinálok magamnak ennivalót - mondtam.
      - Értem. Ez esetben, kérem kövessen! - indult a konyha irányába. Hála az égnek, nem erőltette, hogy menjek fel.
       Csendben követtem őt, majd miután odaértünk a helység ajtaja elé, megállt, és rám nézett.
      - Baldroy bent van, ha segítségre van szüksége, ő a szolgálatára lesz. Most mennem kell az úrfihoz - hajolt meg, azzal hátat fordított, és elment.
      - Na, lássuk a medvét! - löktem be az ajtót. Nemcsak Bald, hanem Finny, Mey-rin, és Tanaka is épp a reggelijüket fogyasztották.
       - Sziasztok! - üdvözöltem őket boldogan. - Mit eszünk? - érdeklődtem.
      - Nahát, Aurora...- lepődött meg Bald teli szájjal. - Te nem az úrfival eszel fent?
      - Ki vagyok tiltva, tudod, utál - ültem le mellé. - Illetve nem tudom, hogy ki vagyok-e tiltva, de inkább nem kockáztatok. Úgyhogy veletek eszek. Szóval? Mi a kaja? - fordultam körbe.
      - Hát... nem sok - mondta Finny. - A te világodban mit szoktak enni?
      - Rántottát szoktatok csinálni? - kérdeztem.
      - Az mi? - nézett rám Mey-rin a szemüvege mögül.
      - Ó, hát ez fantasztikus! - derültem fel. - Akkor adjatok teret, mert olyan finom apaféle rántottát rittyentek itt nektek, hogy tíz ujjatok megnyaljátok! - álltam fel. - Adjatok kérlek tojást, hagymát, füstölt szalonnát, sót, serpenyőt, fakanalat! - gesztikuláltam hevesen. - És egy kis olajat - fűztem még hozzá.
       Miután megkaptam az anyagokat és a kellékeket, neki is álltam a nagy mű megalkotásának. Felütöttem és felvertem a tojásokat egy nagyobb tálban, megsóztam, közben a serpenyőben az olajat feltettem a tűzhelyre, hadd melegedjen. Felaprítottam a hagymát és a szalonnát apró kockákra, majd ezeket a már forró olajba tettem pirulni. Miután szép üvegessé váltak, rájuk öntöttem a tojást. Kevertem- kavartam, amíg szép aranyszínűvé nem vált.
      - Srácok, mindjárt kész a kaja, készítsetek ki kenyeret - szóltam. - De előtte gyertek ide mögém, csináljunk selfie-t. Ne kérdezzetek semmit, csak gyertek, és mosolyogjatok a mobilomra itt a kezemben - lőttem fotót magunkról, majd folytattam a dolgom.
      - Mennyei illata van! - szimatolt Finny.
      - Minden kész, megterítettem - mondta Bald, majd mögém lépett, és áthajolt a vállam fölött,  megszemlélni, mit csinálok. - Ez tényleg finomnak tűnik.
      - Az is - paskoltam meg barátságosan borostás arcát. - Azt a cigit pedig kivesszük a szádból. Nem szeretem ha füstölög az ember feje - nyúltam érte, és elkoboztam, majd elnyomtam, és kidobtam. - Na, mindjárt jobb. Most pedig ülj le szépen.
      - Hihi... - vihogott zavartan, majd helyet foglalt.
      Szétosztottam a tojást úgy, hogy maradt egy adag felesleg, amit gondoltuk, meghagyunk későbbre.
      - Ez isteni finom, Aurora!- dicsérte meg elsőnek Bald. - Még soha nem ettem ilyet! Megkaphatom a receptet?
      - Meg, persze - válaszoltam boldogan. Akkor ezek szerint mégse vagyok förtelmes konyhatündér.
      - Aurora, ezt tanítsd meg nekem is - kérte Finny.
      - Jó, majd megtanítalak. Anya tejet is szokott bele tenni, akkor lágyabb lesz, de most nem tettem bele, mert az úgy már nem apás. Majd legközelebb úgy csinálom.
      - Ennek több verziója is van? - pislogott Baldroy.
      - Igen, sokféleképpen szokták csinálni.
      - Tudok jobbat! - kiáltott fel váratlanul, tök témától függetlenül Mey-rin. - Vidd fel az úrfinak! Ne legyetek haragban. Béküljetek ki. Szerintem ez aranyos lenne tőled, és lehet ő is megbocsát neked, bármit is tettél.
      - Öm... rendben van. Csak ezt még megeszem - mutattam a tányéromra.
      - Ho, ho, ho - szerintem értett egyet Tanaka úr is. Nagyot sóhajtottam, megköszöntem a társaságukat, hogy velük tölthettem ezt a kis időt, felálltam az asztaltól, és kimentem. A csudába!
      - Hehe...- léptem vissza. - Itt hagytam a lényeget - nyúltam a tányér rántottáért és egy villáért. - Szerintetek a szobájában zargassam, vagy még az étkezőben lehet? - bizonytalanodtam el.
       - Szerintem nézz az étkezőbe, és ha nincs ott, a szobájában keresd - tanácsolta Tanaka úr. Jé, felvette a rendes alakját.
      - Nahát, Tanaka! - lepődött meg Finnian.
      - Szerintem értékelni fogja az úrfi ezt a gesztust. Nincs kőből a szíve. Menjen csak, siessen! - mosolygott kedvesen, majd visszaváltozott a kis törpeméretére.
      - Futok, szaladok! - csuktam be magam mögött az ajtót, és az étkező felé vettem az irányt.
       Meglepődve vettem megint észre, hogy semmi szükségem mankóra. Ott is felejtettem a konyhában. Na mindegy.
       Nem is fájt már a lábam ha ráálltam, teljesen egészséges volt. Csak a gipsz miatt sántikáltam. Na majd a szobában letöröm.
      Gyorsan felbicegtem a lépcsőn, és mikor az étkező elé értem, egy pillanatra elbizonytalanodtam. Vajon tényleg jó ötlet, amit most csinálni akarok? Elég, verd ki a fejedből ezt az ostobaságot! Csak egy 13 éves lurkó. Egy démon komornyikkal, aki bármikor megölhet, ha parancsot kap a kisembertől... A másik, hogy akármikor kipaterolhat innen, elvégre az övé az egész birtok, és mehetek amerre látok. Az se célom, amíg nem tudom, hogyan jussak haza.
      Nagyot sóhajtottam, bátorsággyűjtésképpen, majd bekopogtam az ajtón. Nem jött válasz, így arcátlanul benyitottam.
      - Jöhetek? - dugtam be bátortalanul a fejem, de mikor körbenéztem, senkit sem találtam. - Akkor biztos a szobájában lesz.
      Elindultam az ellenkező irányba, ahol a hálóink voltak. Mikor az ajtója elé értem, ismét bizonytalankodtam egy sort, hogy bekopogjak, vagy ne. Végül összeszedtem minden bátorságomat és bekopogtam.
       - Ki vagy? - hallottam bentől Ciel hangját.
      - Csak én. A púp a hátán. Az ingyenélő. Az ostoba liba. Aurora Bones - válaszoltam.
      - Mit akarsz?
      - Bemehetek? Szeretnék önnel négyszemközt beszélni.
      - Hjaaj... - sóhajtott. - Gyere - egyezett bele, én pedig habozás nélkül benyitottam.
      A szobában nagyon világos volt. A reggeli téli napfény beragyogta az egész hálót, fénnyel elárasztva azt. A fiú az ágyon ült, háttal nekem és nézte a távolt az ablakon keresztül. Hogy nem égett ki a szeme?
      Olyan magányosnak hatott ez a kép, hogy nem bírtam tovább nézni, odasántikáltam hozzá, lehuppantam mellé, és felé nyújtottam a rántottát, amit készítettem.
      - Tessék - néztem rá lágyan. - Bár nem fejedelmi étek, magam készítettem. Remélem van még hely az úrfi pocakjában, mert ezt kár lenne kihagyni. Szerintem sajnos már kihűlt, amíg ideértem, de az íze attól még nem változott - csevegtem. Olyan kellemetlenül éreztem magam. Most tuti bolondnak gondolt.
      - Köszönöm - vette át a tányért, és elkezdett enni. - Ez isteni, még sosem ettem ilyet! - dicsérte meg. - Minek hívják ezt? - pillantott rám érdeklődve.
       - Rántotta a neve. Apa receptje alapján készítettem. Van benne hagyma és egy kis füstölt sonka.
       - Tényleg? Észre se vettem - lepődött meg.
       - Úrfi... - kezdtem bizonytalanul. - Én... nos...
       - Igen? - kérdezett vissza.
      - Hát... izé... szóval... na! Szeretnék bocsánatot kérni - nyögtem ki végül, de nem mertem a szemeibe nézni, így csak lesütöttem a sajátjaimat. - A tegnapiakért... bocsánat. Lehet kicsit túllőttem a célon. Sajnálom...
      - Bevallom, részben az én hibám is - emelte fel a fejem az államnál fogva. Ha nem lenne nálam kb. 5 évvel fiatalabb, még romantikus is lehetne ez a pillanat. De továbbra is csak az ablakon bámultam ki. - Nézz a szemembe!
      Bátortalanul ráemeltem a tekintetem. Kék szemei csillogtak a napfényben. Most nem volt rajta a szemkötő, így tisztán látszott benne a démoni pecsét sziluettje. Szép volt. Sőt, gyönyörű. Kár, hogy egy sötét átok.
      - A tegnapi nap nem sikerült a legfényesebben - tette le a tányért maga mellé. - Én is bocsánatot kérek. Elismerem, volt igazság abban, amiket a fejemhez vágtál - mosolyodott el óvatosan. - Kezdjünk tiszta lappal. Mintha mi sem történt volna - nyújtotta felém jobbját.
      - Rendben - ráztam kezet vele. - Örvendek, hogy megismerhetem, úrfi, a nevem Aurora Bones - poénkodtam.
      - Ciel Phantomhive. A Fantom játék- és cukorgyárhálózat tulajdonosa. Részemről az öröm - azzal felállt, felkapta asztaláról a cilinderét és feltette a fejére. - Lenne kedve a hölgynek velem tartani a városba? - érdeklődte tőle szokatlan módon, kedves hanghordozással.
      - Mi sem természetesebb, úrfi. Csak előtte hadd törjem le a lábamról a gipszet, és öltözzek át alkalomhoz illően.
      - Letörni a gipszet? - lepődött meg.
      - Hosszú mese, este a sakkparti közben szívesen elregélem, hogyan gyógyultam meg ilyen hamar, de most igyekezzünk. Feltegyem a szemkötőjét? - kérdeztem kedvesen, mikor láttam, hogy ott szerencsétlenkedik a drága.
      - Kérlek... - lépett oda hozzám. - És tegeződjünk.
       - Hm? - lepődtem meg most én, de ettől függetlenül örültem, hogy kicsit felolvasztottam a szívét. - Rendben - vontam meg a vállam. - Fordulj háttal kérlek - utasítottam barátságosan. - De szokj hozzá, rengeteg becenévvel foglak illetni. Vállalod a kockázatot? - fordítottam szembe magammal, miután megkötöttem a szemfedőjét.
      - Igen, vállalom - mosolygott. - Hol az ördöge van Sebastian? - mérgelődött.
       - Biztos valami dolga akadt. Sajnos most be kell érned velem, öcsi - könyököltem a térdemre, továbbra is őt lesve. - Azért nem vagyok olyan rémes társaság. Gyere, menjünk a díszterembe! - álltam fel. - Kedvem támadt egy kis kalimpálásra - indultam meg az ajtó fele. Ciel nem szólt semmit, felvolta a szemöldökét, de végül jött utánam.
       A terembe érve egyből a zongora elé vetettem magam, és azon gondolkodtam, amíg ellazítottam és kiropogtattam az ujjaimat, mit játsszak rajta. Olyan sok mindent tanultam nyolc évi zongorázás után, hogy nem tudtam dönteni. Végül egy örök kedvencet kezdtem el, a Victim című darabot.