| Sötét Érintés|

Tizennegyedik

| SÖTÉT ÉRINTÉS |
MAFFIÁBA SZERETVE 1.

Az emberi szív sebezhető...

Rosella a szája elé tette a kezét, a szeme megtelt kövér könycseppel. Azt hitte, hogy álmodik. Reménykedett abban, hogy ez nem igaz. Bízott abban, hogy ez puszta látomás arról amit a szíve követel tőle. De minden igazinak tünt. Mert az volt. Eljött az a pillanat, ami meghatározza a jövőjét.

- Mi...mit csinálsz? - emelte fel a hangját, de képtelen volt megmozdulni. Leblokkolt és a szerelmét nézte aki összetör szívvel tartotta a karjai közt, a babáját, a kislányát. Rosella szíve fájt és sajgott, miközben memorizálta az elé terülő látványt.

- Én csak...- pislogott lassan, a szeméből pedig záporoztak a könnycseppek - Olyan gyönyörű! Olyan ártatlan! - pillantott Rosellára aki felett eluralkodtak az érzelmei. A kezét összeszorította a száját pedig összecsukta. De csak a félelem beszélt belőle. Mert tudta, hogy a Rodrigez név mit jelent. Sötét és kilátástalan rossz dolgok neve volt.

- Menj a közeléből! Ne érj a lányomhoz! - guggolt le a férfi elé és kivette a karjai közűl Hopeot, aki amint kikerűlt az apukája karjai közül, elkezdett sírni. Mert az apukájánál akart maradni. Ott jól érezte magát. Szeretett ott lenni.

- Rosella, kérlek ne vedd el őt tőlem - nyúlt utánuk, de a szíve sajgott, a levegőjét pedig nehezebben vette. A megrázkódtatások pedig eluralkodtak felette. Nem volt ura önmagának. A látvány elhomályosodott elötte, a szemét pedig akaratlanúl lehunyta és elterült a padlón.

- Istenenem! Úristen! Lusinda! - kiabálta Rosella. - Fogd meg Hopeot - Lusinda átvette a babát, aki az apukája után sírt. Raphael pedig eszméletlenül feküdt a padlón.

- Gyere picim - sétált Lusinda a nappaliba, és leült a babával a kanapéra. Ringatta és vigyázott rá.

- Úristen! Oké! Oké! Szerelmem ne csináld ezt! - térdelt le a férfi mellé és az arcára tette a kezét - Gyerünk már Raphael! Te ennél erősebb vagy! - kiabálta, majd megtapogatta a hasát és az oldalát, hogy a probléma forrását megkeresse, de a bordáinál furcsa dolgot tapintott meg - Istenem! Van itt valami! - gombolta ki az ingjét, és gyönyörködött az enyhe szőr fedte mellkasában és a kockás, lapos hasában. Gyönyörű látvány volt. A felsőtestét izmok egészítették ki. A válla széles volt, a mellén tetoválás, egy sas tátongott a köldöke alatti részen is egy tetoválás volt, ami közel húzódott az intim részéhez. Az ingjét oldalra tolta és akkor pillantotta meg a lila - vörös színű hatalmas sebet, ami csúnyán bedagadt - Istenem! Mentőt kell hívni! - futott a telefonjához, és beütötte a számot.

- Menj vele! Én itthon maradok Hope - al! - mondta Lusinda, Rosella pedig feszülten várta a mentőautót, ami húsz perc után a helyszínre ért. Raphaelt hordágyon vitték le az autóhoz, Rosella pedig beugrott hátra, az autó pedig szirénázva haladt az útón, a kocsikat kikerűlte, fél óra után pedig leparkolt a korház elött.

- Harmincas éveiben járó férfi! Nincsen magánál! Sebek a bordákon, vágás a nyakánál! - kiabálta az egyik nővér aki infúzió tűt szúrt Raphael kezébe, és betolták őt az ajtón.

- Köszönöm! - pillantott a sofőrre a lány, és befutott a férfi után akit betoltak az intenzív osztályra. Rosella egy pillanatra megkönnyebűlt, hogy nem a műtőbe vitték őt. A térdére támaszkodott, és kifújta magát a becsúkott ajtó elött. Két nővér besétált az ajtón, Rosella pedig remegve sétált a folyosón. - Ó istenem! Ez hogy történt? Hogy bukkantál megint fel az életemben? - leült az egyik műanyag székre és a könnyeit törölgette. Szaggatosan kifújta magát és a szőke hullámos hajába túrt. De akkor mit keres itt? Rosella mostmár tudta, hogy azt a galambot ő küldte. Mert akkor már szabad lábon volt. Az emlékek végig cikáztak a szívén és eluralkodtak felette. A fejét rázta a térde és a keze remegett. Ott ült a széken és az érzéseinek nem tudott parancsolni. Félt és feszült volt, mert a férfi akit szeretett, korházban fekszik. Nem tudta az okát, nemis akarta tudni. Csupán azt tudta, hogy valószínűleg eltört a bordája. Ezt ő is könnyen megtudta álapítani - Ó jaj! Mi lesz már? - pillantott az ajtó felé ami fél óra után sem nyílt ki. Ezért úgy gondolta, hogy lemegy a büfébe venni egy kávét. Kifizette, és átvette az idős hölgytől. - Köszönöm. - erőltetett magára egy halvány mosolyt. A keze remegett ezért a kávé majdnem kilöttyent a pohár szélén és végig folyt a peremén. - Semmi baj. Minden rendben lesz - sétált a folyosón, nehezen nyelt és minden egyes lépése során úgy érezte mintha egy súlyt kötöttek volna a bokájára. A tefonja rezgett a zsebében, ezért kivette és a füléhez emelte.

- Bármi hír? - szólt bele Lusinda, miközben Hope sírt.

- Add neki oda a cumiját! - motyogta a lány. - Nincsen hír még róla - a fejét rázta és a száját lebigyesztette.

- Én láttam rajta, hogy valami nincsen rendben vele. Sápadt volt és izzadt - suttogta Lusinda, Rosella pedig a fejét rázta.

- Inkább leteszlek mert most túlságosan feszült vagyok ahoz, hogy bármit is mondjak!

- Hívj ha van bármi hír!

- Vigyázz a kiányomra oké? - erőltetett magára egy mosolyt.

- Persze! Szia! - köszönt el tőle, Rosella pedig a zsebébe tette a telefonját. - Gyerünk már - a kezét összetette a térde pattogott, a szemét lehunyta a feszültségtől.

Akkor kapta fel a fejét amijnkor nyílt az intenzív osztály ajtaja, és a két nővér sétált ki onnan mappával a kezükben.

- Hogy van? - tette fel a kérdést.

- Értesítjük a főorvos urat, aki minden információt tovább fog önnek adni - mondták kimérten, és végig sétáltak a folyosón.

Az eltelt egy órában Raphael kapott egy külön szobát, Rosella pedig feszülten várt. Idejét sem tudta már annak, hogy mikor félt ennyire. Mert bizonytalan volt. Nem tudta, hogy mi történt Raphaellel, aki váratlanúl összeesett a szobában. Semmit sem értett. De egy kicsit megnyugodott amikor a főorvos kilépett Raphael szobájából.

- Doktorúr! Raphael hogy van? - sétált mellé, az orvos pedig halványan elmosolyodott. A mappáját fellapozta, és Rosellára pillantott.

- A kisasszony a hozzátartozója? - kérdezte hallkan, Rosella pedig lassan bólintott.

- Raphael Rodrigez. Nos - igazította meg a szemüvegjét, és a lány szemébe nézett. - A bordáját erős ütés érte, két helyen repedt a csont. De van valami ami az állapotának a fő okozója - tette fel a mutatóujját jelezve, hogy ami most következik, az igazán a fontos.

- Igen? - folytotta vissza a levegőjét a lány.

- A lelki megrázkódtatások - mondta hallkan a lány pedig az ajtó felé pillantott. A tekintete megtelt kövér könnycseppel. - Olyan dolgok történhettek vele ami neki sok volt. Ez gyakran előfordúl - bólintott, Rosella pedig a szívére tette a kezét. Nem tudhatta, de gondolta azt, hogy miken ment keresztűl a férfi.

- Rendben! Köszönöm! Bemehetek hozzá? - a hangja vékony volt, ezen pedig ő sem lepődött meg.

- Igen - bólintott, és elsétált a folyosón. Rosella a szívére tette a tenyerét, feszülten felsóhajtott és belépett az ajtón. Hallkan becsukta maga után az ajtót, és a falnak támaszkodott. Nézte a férfit aki az ágyon feküdt és hallkan szuszogott. Infuzió csepegett a zacskóból, amit a kezébe vezettek. Vette a bátorságot és leült az ágya melett található székre. Egy kicsit előre hajolt, és szomorú mosollyal az arcán nézte annak a férfinak az arcát, akit hosszú hónapok óta nem látott. - Gyönyörű vagy - rázta meg a fejét és letörölte a könnycseppjeit. Felsóhajtott, és óvatosan megfogta a férfi kezét, ami mozdulatlanúl az ágyon pihent. Memorizálta az arcát, és tudatosúlt benne az, hogy Raphael még mindig olyan gyönyörű mint volt. Még mindig ugyan úgy szerette őt mint régen. A múlt az a múlthoz tartozott. Rosella ugyan nem felejtette el a sok hazugságot, de a férfi hiánya miatt, csak azt akarta, hogy Raphael felépüljön.

- Hope - suttogta Raphael, Rosella pedig a száját nézte. Szinte kéztetést érzett arra, hogy hozzáérjen a puha ajkaihoz, a borostájához. De bátortalan volt.

- Én itt vagyok meletted - suttogta szomorúan. - Min mentél keresztűl kicsim? Mi az a fájdalom amit még te sem bírsz el? - hunyta le a szemét és elhesegette a gondolatait maga elől. - Vigyázok rád - simította meg a jobb kézfejét.

- Hope - fordította oldalra a fejét Raphael, Rosella pedig felsóhajtott, a férfi fölé hajolt, és apró puszit nyomott a homlokára.