30. Fejezet

2.7K 111 3
                                    

- Jó napot Jessica és Ethan - jött be a szobába Dr. Foster, nyomában egy másik úr lépdelt.

- Jó napot - fogott kezet Ethan mindkettőjükkel, de közben nem engedte el az én kezemet.

- Hello - köszöntem erőtlenül én is.

- Merre vannak a szülei?

- Sajnos, nem tudtak elszabadulni a munkából - feleltem halkan.

- Semmi gond, akkor majd külön megbeszéljük velük is. Most viszont szeretném bemutatni Dr. Schumacher - erre csak bólintottam - Ő egy nagyon jó agysebész...

Amint kimondta lesokkolódtam. Agysebész. Ő lenne az, aki megműt? Ez a pasi alig 28 éves?!

- Jess - szólalt meg halkan Ethan, miközben nyugtatásképp simogatta a kezem.

- Ő? - néztem Dr. Foster-re.

- Igen, ő lenne - bólintott - Pár éve végzett az orvosi egyetemen, azóta rettenetese jó és híres orvos vált belőle.

- És mennyire kockázatos a műtét? - kapcsolódott be Ethan is a beszélgetésbe.

- Mivel, ahogy láttam Ms. Farley agytumorja olyan helyen helyezkedik el, ami nincs semmi olyannak a közelében, ami létfontosságú lenne az élethez és az is jó hír, hogy annyira nem nagy maga a tumor - válaszolt Dr. Schumacher.

- Rendben - bólintott Ethan - És mikor lenne a műtét?

- Nagyvalószínűséggel még ezen a héten. Tudom elég korai, de szerintem jobb, ha előbb túl leszünk rajta - tájékoztatott minket a doki - Önök nem így gondolják?

Ethan felém pillantott én pedig kétségbeesetten néztem vissza rá. Féltem magától a műtéttől, de még jobban attól, hogy ha nem sikerül majd és soha többé nem láthatom Ethan-t, a barátaimat és a családomat.

- Rendben - fordult végül vissza a dokikhoz Ethan - Beszéljenek Jess..Jessica szüleivel, majd ők eldöntik. Mivel Jessica még nem múlt el 18, így nem hozhat saját döntést, még a szülők kezében van a döntés - felelte komolyan Ethan.

- Hogy mi? - értetlenkedtem.

- Igaza van uram, köszönjük, hogy fogadtak minket. További szép napot - köszöntek el a dokik, majd ki mentek.

- Hogy mi? - kérdeztem újra Ethan-t, de most meg is szorítottam a kezét, hogy rám figyeljen.

- Jess - kezdte óvatosan - Ez az igazság. Nálam is ez volt. Nem én döntöttem, hogy mit tegyenek velem, senki, aki nincs 18 nem dönthet. Ez a törvény - felemelte és megpuszilta a kézfejemet - Kérlek ne haragudj rám - nézett rám boci szemekkel.

- Én nem haragszok rád, csak nagyon meglepődtem, hogy ennyit tudsz erről és, hogy még a héten meg akarnak műteni.

- Nem lesz semmi baj - hajolt közel hozzám - Itt leszek veled - mondta, majd lágy csókot nyomott a számra.

De nekem nem volt elég ennyi. Minden fájdalmamat és bánatomat beleadtam abba a csókba. Átfogtam Ethan nyakát és magamhoz húztam, de annyira, hogy már két kezével mellettem támaszkodva dőlt rám.

Ő sem kevesebb energiával csókolt vissza. Lejjebb csúsztattam a kezem végig a mellkasán, le egészen a derekáig, amit átkulcsoltam a kezemmel. Ethan még közelebb préselődött hozzám. Két kezével közre fogta a arcom és úgy tartotta, hogy el ne mozdítsam.

Egyikünk sem akart elszakadni a másiktól, de muszáj volt levegőt vennünk. Ahogy elvált a szánk mindketten elkezdtünk lihegni, mintha most futottunk volna le egy maratont.

- Szeretlek Jess - suttogta miközben megcsókolta a nyakamat.

- Mondd újra - kértem halkan miközben oldalra döntöttem a fejem, hogy Ethan jobban hozzáférjen.

- Jess... - csók - Nagyon - újabb csók - Szeretlek - még egy csók - Szeretlek tiszta szívemből - nézett mélyen a szemembe.

- Ethan... - kezdtem hallkan - Szeretlek - majd újra megcsókoltam.

Egészen addig csókolóztunk, amíg el nem jött az ebéd. Megkajáltunk, sorozatot néztünk és beszélgettünk, mint régebben.

Egy borzalmas nap lehetett volna, de mellettem volt az akit szeretek, és ezért minden sokkal könnyebb és jobb lett.

Soha ne engedj elWhere stories live. Discover now