Percy Jackson | 2. könyv

8. fejezet

– Őszinte leszek veletek – kezdte Thélosz. – Azt hittem, csak Korra és az az idegesítő liba jön. Aztán az Idő Fája megmutatta nekem, hogy ti hárman is jöttök. Rávettem a szellemeket, hogy támadjanak meg titeket, és öljetek meg, de ahogy látom, nem jártak sok sikerrel.

– Nem voltak túl erős szellemek... – mondtam.

– De nem is baj. Így legalább érdekesebb lesz. De hamár így belekezdtem, hadd kérdezzem meg, miért jöttetek? Nem is... Inkább azt, hogy tudjátok, hogy miért jöttetek?

– Miatta – mutatott Jászon Zaheer-ra.

– De mivel vett rá titeket arra, hogy idegyertek és kockástassátok az életeteket azért, hogy egy világnak, amit hozzáteszem nem is ismertek, segítsetek?

– Azzal, ha segítünk neki elkapni Zaheer-t, akkor odaadja a Káoszsisakot, amivel haza tudunk jutni – mondtam.

– Hazudott nektek – mondta hirtelen Thélosz. Átfutott az agyamon az összes lehetséges mód, ahogy hazudhatott, de nem esett le, hogy mire akar kilyukadni. – Nincs nála a Káoszsisak. Sőt, még életében nem is látta!

Korrára meredtem. Nem tudtam elhinni, hogy hazudott. Kihasznált minket, hogy elkapjunk neki egy bűnözőt. Hogy lehettem annyira hülye, hogy elhittem neki?! Haragudtam rá.

Másrészről pedig sajnáltam. Nem akart ő nekünk rosszat, csak el akarta kapni Zaheer-t, akitől pedig félt.

– Igaz ez? – kérdezte halkan Jászon. Korra lesütötte a szemét. – IGAZ?!

– Látjátok? A rossz oldalon álltok. Csatlakozzatok hozzám! Szálljunk szembe együtt Korrával, Annával, Thanosszal és mindenkivel, aki ártani akart az embereknek! Tartsatok velem, és együtt megmenthetjük az egész Multiverzumot!

Egy pillanatra úgy tűnt, mintha Thélosz tényleg komolyan gondolná, hogy ő meg akar menteni mindenkit. De aztán rájöttem, hogy ez is csak egy hazugság.

– Nem! – mondtam. Láthatólag Thélosz nem lepődött meg, de azért tovább mondtam: – Lehet, hogy átvert minket, de tudom, hogy csak a saját embereit akarta megvédeni ettől a bűnözőtől. Igen, haragszom rá, de nem fogom ezért magára hagyni!

– Percy... – Korra hangja megremegett.

– Ez esetben mindannyian meghaltok!

Thélosz dobbantott egyet, és egy, a talajból hirtelen felemelkedő sziklától mind a négyen a levegőbe repültünk. Még le sem érkeztünk a földre, de már láttam, hogy Zaheer fölénk repül, és egy légáramlattal a földre csap minket.

Felnyőgtem. De még nem volt vége. Thélosz felemelte egyik kezét, ami mintha görcsben állt volna. De kiderült, hogy nem. Korra felemelkedett a földről. Látszott rajta a fájdalom, amit az az erő idézett elő, amivel Thélosz felemelte. El sem tudtam képzelni, mennyire fájhatott. Mondjuk azt sem, hogy mi.

Aztán rájöttem.

Thélosz a vérét idomította.

Szörnyű volt így látni Korrát. Az a szenvedés, ami az arcán látszódott.

Aztán hirtelen annyit vettem észre, hogy Zaheer fölém hajol, majd hirtelen mintha valami elvonta volna tőlem a levegőt. A fejem egy levegőburokba lett zárva.

Körbenéztem, hátha valaki vagy valami tudna segíteni ebben a helyzetben. A probléma csak annyi volt, hogy az Árapályt elejtettem és vagy tíz méterrel arrébb hevert a földön, Nico eszméletlenül hevert a földön, Jászonnak pedig a bal lábából ömlött a vér, és lábra sem tudott állni.

Gyorsan kellett gondolkodnom, mert ez a szemét még a végén megfolyt, Thélosz pedig megöli Korrát.

Aztán eszembe jutott valami. Szörnyű dolog, ne kövezzetek meg, én sem szívesen csináltam, de muszáj volt.

Becsuktam a szemem. Arra gondoltam, ha Thélosz képes rá, akkor Poszeidón fiaként nekem sem lehetetlen.

Zaheer-ra koncentráltam és Théloszra is. Aztán görcsösen felemeltem a kezem, és megtörtént.

A levegőburok eltűnt a fejem körül, majd egy csattanással hallottam, hogy Korra csattant egyet a földön. Látni alig láttam valamit, és úgy kapkodtam a levegőt, mint egy fuldokló tüdőrákos részeg, miután elszívta a vasszöget.

Thélosz és Zaheer is megtántorodott egy kicsit, nem bántottam őket nagyon.

Furcsa érzés szállt meg. Kb olyan volt, mint amikor először megtudtam, hogy félisten vagyok és Poszeidón fia—most a próféciákról nem beszélünk. Felvillanyozott. Élveztem. De egyszerre féltem is az erőmtől.

Korra, mintha semmi baja nem lett volna, dobbantott egyet, egy földdarab felemelkedett, és Thélosz felé rúgta, majd tűzgolyókkal és vízcsóvákkal kezdte dobálni, amik elől Thélosz úgyesen kitért.

Még mindig kicsit homályosan láttam, de észrevettem, ahogy Zaheer felveszi a földről az Árapályt, és szép lassan közeledni kezd felém.

Alig tudtam valamit csinálni. Lehet, hogy ezt nem értitek, hogy miért, de azért ha valakitől megvonják a levegőt, annyira nem lesz utána jól.

Felálltam, de Zaheer küldött felém egy légáramlatot, amitől ismét a földre kerültem.

Mikor közel ért, felemelte az Árapályt, és lesújtott vele. Becsuktam a szemem és elfordítottam a fejem. Egy pillanattal később azt vettem észre, hogy valami meleg csöpög az arcomra. Mikor kinyitottam a szemem, Nico-t láttam magam előtt, hátából pedig kiállt az Árapály vége.

Zaheer kirántotta az Árapályt Nico mellkasából, majd a földre lökte. Én csak Nico-t néztem. Ő is engem. Alatta egy nagyobb vértócsa keletkezett.

Végtelen düh hatolt belém. Életemben először igazán meg akartam ölni valakit. És ez a valaki Zaheer volt.

Mikor Zaheer már újra kész volt lesújtani, a testében levő vérre koncentráltam. Egyszercsak annyit vettem észre, hogy a férfi keze megállt a levegőben, az Árapály pedig kiesett a kezéből. Arcára a szenvedés jelei ültek ki.

Felvettem az Árapályt és felálltam a földről, majd a hasába szúrtam a kardot. Mikor kihúztam, az összes vért kiidomítottam belőle, majd ellöktem Zaheer-t.

A vérét cirkulálva magam köré idomítottam, majd rátámadtam én is Théloszra. A képmásom és Korra is ijedten nézett rám, Jászon pedig ájultan hevert a sok vérveszteségtől.

Az összes vért, ami körülöttem volt, Théloszra küldtem, aki pedig védekezni kezdett ellene. Közben pedig sétáltam előre. Mikor már közel voltam hozzá, felugrottam, és az Árapállyal csaptam egyet, de ezt is blokkolta a kardjával. Ekkor Korra egy vízcsóvával eltaszította Thélosz-t, én pedig a vérnek megparancsoltam, hogy fogja meg. Thélosz így egy vércsapdába került.

Odasétáltam hozzá, meglendítettem a kardom. Ekkor eszembe jutott, hogy nem kéne megölni, mert mi van akkor, ha pár napja igazat mondott még a börtönben, és ha ő meghal, akkor én lélekben megszűnök létezni és az ő elméje veszi át a testem. De mostmár kellett valamit csinálnom. Miatta halt meg Nico.

– Mire vársz, Jackson? – kérdezte. – Sújts le! Ölj meg! Ölj meg, ahogy Zaheer-t is megölted!

Leengedtem az Árapályt.

– Nem. Nem vagyok olyan, mint te.

– Ó, dehogynem, Jackson. Te és én... Mi ugyanolyanok vagyunk.

– Csak szerinted...

Ismét megemeltem az Árapályt, de most nem a fejére céloztam. Csaptam egyet, és Thélosz felordított, a bal karja pedig a földön hevert és ömlött belőle a vér.

– Most pedig... – mondtam. – Szépen eljössz velem a Félvér Táborba, és a börtönben fogsz megrohadni.

– Nem tudsz hazajutni – nevetett szenvedve. – Nem tudod, hol van a Káoszsisa...

– Percy... – mondta Korra, az Idő Fájából, egy sapkát lengetve.

– Mit is mondtál?