Kezdetektől fogva

egy

I.

  Azt mondják, már akkor összetartoztak, mikor még mit sem tudtak egymásról. Olyanok voltak, akár a viharban egymást kergető felhő és villám, vagy az eső és a szél. Természetes volt a jelenlétük egymás számára, mégse volt fogalmuk a másikról.

  Nem egyszer hibáztak - és ezt bárki megelégelné.Az istenek rettenetesen dühösek voltak. Elhatározták, hogy megbüntetik mindkettőjüket. A lányt, akit egész életében a tudásvágy vezérelt, megfosztottak minden emlékétől, hogy olyan üresnek érezze magát, amit már nem bír elviselni. A férfi, aki magára vállalta volna kedvese büntetését, azzal a tudattal kellett éljen, hogy legkisebb veszteségét sem képes elfelejteni.Elszakították őket egymástól.  Ahogy múltak az életek, egyre nehezebben viselték el az átkot. A lány, aki kétségbeesetten kutatta az élet értelmét, irányíthatatlan vágyakozásba ütközött valami után, amit nem értett. A férfi pedig képtelen volt elfelejteni, hogy a leginkább áhított békéjét hányszor és hogyan vették már el tőle.

II.

  Fokozatosan. Így tértek vissza az emlékeim minden egyes alkalommal. Olyan ez, mintha nem tudnád, mikor álmodsz, és mikor vagy ébren - hiszen reggel és este is ugyan abban az ágyban fekszel. Csak az álmokkal ellentétben ezek nem tűnnek el, ha mással kezdesz foglalkozni. Megmérgeznek legbelül.  Először a boldog emlékek jelentek meg Róla. Nem nevezem a nevén, mert nincs neki; az emlékeimben úgy váltogatja őket, akár más a ruháit. Kezdetben csak egy töredék, semmi más, mint azok az álmok, amiket reggelre elfelejtünk. Leggyakrabban így kezdődött: egy arc, egy mondat, egy érintés, vagy mindössze az érzés, hogy mellettem van. Egyes életekben hónapokig eltartott, mire rájöttem, hogy mit is jelent ez, és évekig, míg megtaláltam. De az emlékek egyre könnyebben találtak utat maguknak - vagy talán én lettem gyengébb. Ahogy telt az idő, annál jobban emlékeztem minden korábban történtre, mígnem el nem jutottam odáig, hogy hamarabb jut az eszembe Ő, mintsem hogy magamról tudomást szereznék. Elveszhetek útközben akárhányszor, de rá emlékezni fogok. Néha már bánom, hogy átvállaltam ezt tőle - a bizonytalanság nem egy embert tett már tönkre. Én hiába bűnhődöm életeim minden egyes percében, tudom, hogy Ő ott van valahol. Ő ugyanezt viseli el, mert fogalma sincs róla, hogy hol késhetek már.  Felismerem bármikor - ez az egyetlen, amit nem vettek el tőlem. A tény, hogy senkivel sem tudnám összetéveszteni, legalább egy leheletnyi biztonságérzetet nyújt ebben az állandósult zavarodottságban.

i. sz. 956.

  Nem számított a felháborodásuk - akkor is megtette volna, ha ezért a szemébe mondanák, hogy megbolondult. A túlzott bőség korszaka volt ez - és egyeseknek már így is túl sok jutott. 

Hangos ellenkezést váltottak ki a szavai, mikor a felolvasták a rendelkezését a papírról. Mindig is gyűlölte a hivatalnokokat, de ahhoz még neki sem volt elég ereje, hogy egyszerűen megszabaduljon tőlük egy intéssel. Szép lassan azonban, az mindjárt más. A rabszolgák felszabadítása csak az első lépés egy nagyon hosszú úton.

- Felség, ezt akkor sem teheti...!

- Lehetetlen! Öljön meg, felség...!

- Öljön meg, felség! – visszhangozták immár mind egyszerre, majd levetették maguk a földre, onnan óbégatva tovább. Hátradőlt kissé és hangosan felnevetett. A könyörgésük nem hagyott alább, de páran mintha felemelték volna kissé a fejüket, hogy összesandítsanak.

- A döntésem végleges – mondta a király csak mellékesen, aztán könnyedén felállt, és lesétált a trónról. „Ostobák. Nem véletlenül vagytok ott, ahol."

Letért a lakosztálya felé vivő ösvényről és átvágott a füvön. A bokrok virágba borultak már, de a levegő még csípősnek tűnt. A hanok-palotának már csak a cserepeit látta, olyan mélyen bent járt a kertben. Egy pillanatra egy lány nevetése ütötte meg a fülét. Talán az egyik udvarhölgy, gondolta, majd mosolyogva indult meg a hang irányába.

- Felség!

A megszólítás olyan felkészületlenül érte, hogy a szíve kihagyott egy ütemet ijedtében.

- Tábornok! – nézett rá hű csatlósára. A férfi nehéz, díszes kínai páncélt viselt, amit még apja hagyott rá; az arca kifejezetten gondterheltnek tűnt.

- Hallottam, hogy a hivatalnokok...

- Hamarabb értesülsz mindenről, mint bárki más az udvarban – vágott közbe a király. A férfi szégyenkezve sütötte le a szemét. – Készen állsz? Holnap indulnod kell. Másra nem bízhatom.

- Talán évekbe is beletelik, mire végig járom az országot – mondta a férfi.

- Meglehet.

- Felség...

- Azt hiszem, meg kéne jutalmazzalak a hűségedért! – jelentette ki kedélyesen a férfi, miközben összefűzte hátul a karjait és megindult tovább a lakrésze felé. – Mit szólnál tíz dzsó selyemhez, és egy teljesen új páncélzathoz? Negyven íjász éves jövedelme, és teljes hadi felszerelés, igen...

- Felséged túl nagylelkű lenne.

A király csak legyintett. Jó kedvében volt – a hivatalnokok bosszantása ezúttal is megtette a hatását.

Hirtelen meggondolta magát, és elkanyarodott a királyné lakosztálya felé. Igen, az lesz a legjobb, ha meglátogatja, mielőtt végleg magára hagyja majd. Alig látta még a lépcsőt, könnyedén felismerte az apró alakot, aki a nyitott ajtóban térdelt, és édesen rendezgette a kertből szedett virágokat, hogy a vázába tehesse. Egyszerű öltözete lényegtelen volt, hófehér bőre és a mosolya tette azzá, akit a király már hetek óta kívánt. A főudvarhölgy összerezzent a férfi lépteinek hangjára, majd hirtelen felállt és mélyen meghajolt. Az arcáról nyomban lehervadt a mosoly, mikor meglátta az uralkodóját – komoly volt, mint mindig.

- Felség...

- Park főudvarhölgy... - mosolygott a király, aztán ismét a virágokra nézett. A nő arca kipirult, az ujjai rózsaszínek voltak a hidegtől. A szemei csillogtak, ahogy még sohasem. Pár tincse meglazul a súlyos fonatból, és a hajszálait a homlokába fúja a szél. Azok a virágok éppen ott nyíltak, ahol korábban még ő sétált át a kerten. Éppen ott, ahol a hadvezérével összefutott. Ekkor jelent meg a királyné.

- Felség?

A főudvarhölgy papucsán még harmatcseppek csillogtak. Bármennyire is próbált rendezettnek tűnni, az arcán látszott, hogy még kapkodta a levegőt a visszaúton.

Ez nem lehet igaz.

- Gyönyörűek a virágok idén, felség – mondta a királyné nyugodt hangon. A király nem szerette. A harmadik felesége volt, de már arra sem emlékezett, mi volt a célja azzal, hogy elvette. Hetekig rá sem nézett az esküvő után, meg sem látogatta; az ágyasaiban és a szolgákban lelte kedvét ahelyett, hogy újdonsült királynéjával foglalkozzon. Most mégis úgy tűnik, lényegtelen, hogy ki ő és mit tehet meg, ha még azt az egyszerű szolgát sem képes erőszak nélkül elcsábítani.

- Rég nem hallottam édesapádról; meglátogathatnád a családod. Holnap indulsz – jó volt abban, hogy parancsokat adjon minden hivatalosság látszata nélkül. A királynén tölti ki most a mérgét, holott valójában a lányt akarja büntetni. Ma este a szobájába hívatja.

A pillantása még egyszer a virágokra tévedt, aztán szó nélkül otthagyta őket. Még nem tudta, mihez kezdjen velük.

A király végül udvari teendőkre hivatkozva elhalasztotta a királyné távozását meghatározatlan időre. A tábornoknál talált titkos levelek elegek voltak az árulás vádjának kimondásához.  A hadvezért másnap kivégezték.