Kezdetektől fogva

kettő

III.

Hogy mi volt az első emlékem róla? Nem emlékszem. Számomra épp úgy telik az idő, mint nálad; képtelenség lenne észben tartani a végtelenséget. Érzem a súlyát, tudom, hogy ott van, de akkor sem úgy él bennem, hogy egy idővonalon tudnám ábrázolni. Néha elfognak az emlékek, ha meglátok valamit, ez mégsem hasonlítható össze a Stendhal-szindrómával. Ilyenkor nem úgy érzem, mintha megérintene, amit látok, sokkal inkább eszembe juttat valamit. Olyan ez, mint mikor egy illatról eszünkbe jut, hogy nem zártuk el a levest. Kissé sem az illat a lényeg, csak az emlékünk az ételről. Rettenetesen bánok a hasonlatokkal – ezt Ő is mondta már nem egyszer.

Az első emlékem talán az Újvilágból származik, de nem több mindössze néhány percnél. Magyarázat, miért ismerem régvolt istenek nevét, és ismeretlen képek jelentését. És pár emlékkép a sivatagból; pillanatfelvételek egy korról, amiről ma már nem is tanulunk, nem több.

Talán nem is számítanak a régi képek; nevetséges, de nem egyszer kívántam, bárcsak elfelejthetném. Irigyeltem azokat, akik tiszta naivitással indulhatnak, nem tudva a be nem következett megpróbáltatásokról; azokat, akik félelem nélkül mennek neki az életnek, mert azt hiszik, hallhatatlanok és sérthetetlenek. Én, halandó mivoltomnak teljes tudatában, mégis népek emlékeit hurcolom, anélkül, hogy nyugalmat találnék a mostban. Más egy hét után elfelejtheti, ha hibázott – számomra nem létezik ez a fajta felejtés. Bár arra sosem emlékszem olyan tisztán, ami az ébredés előtt történt. Akkortól számítom önmagam, mikor már emlékszem Rá.

Megtalálni egy ilyen hatalmas világban... Hiába is tanulnék a hibáimból, Ő is változik. Előfordult, hogy rosszkor érkeztem. És valóban, az is, hogy elkéstem. Ennyi idő távlatából biztosra veszem, ami hibát el lehet követni, én megtettem. De mentségemre szóljon, igyekeztem.

Már nem nyomaszt az, amiket tettem – mindössze attól félek, ami jön. Kerestél már valamit, amiről tudtad, hogy nem tarthatod meg? Vágytál már valami olyasmire, amiért mindenedet odaadtad volna, csak hogy egy pillanatig lásd? Ha igen, talán átérezheted a súlyát annak, amit én érzek. Minden egyes lélegzetvétellel eggyel kevesebbnek kellene hátra lennie – ezzel kéne bíztatnom magam, de csak azt látom magam előtt, hogy eggyel több másodperccel tolódik el a pillanat, mikor újra láthatom.

IV.

Én már csak aludni vágyom. Minden mozdulat olyan, mintha vízben tenném meg – nincs előttem kifejezett akadály, mégis akadályoz valami. Fáradt vagyok. Már nem hiszek semmiben.

Egykor még voltak előttem képek: álmok lebegtek a szemem előtt, azok a hiú remények, amivel az egyszerű emberek könnyedén megbarátkoznak, és aztán halálukig dédelgetik őket anékül, hogy valóban is tenni tudnának értük valamit. Az enyémek nem teljesen ilyenek voltak.

Talán ott rontottam el, hogy túl sokat akartam. Attól, hogy mindenki sokat várt el tőlem, nekem nem kellett volna az álmokba temetkeznem. Ha nem vágytam volna mindig töbre, vajon most is itt tartanék...? Irigylem azokat, akik beérik a kis sikerekkel, akik csak arra gondolnak, hogy egy új ruha láttán mennyivel többnek tűnnek majd mások előtt; azokat, akik kapcsolatokat kezdenek számukra közömbös emberekkel és a semmin keseregnek. Irigylek mindenkit, aki akár csak egy boldog pillanatra is vissza tud emlékezni, vagy önnön hiúságából adódóan úgy érzi, hogy a világ egyes egyedül érte van, és foggal-körömmel ragaszkodik a közönséges, egyszerű kis életéhez. Én miért nem érdemlem meg ezt?

Talán nem is az én hibám. Senki sem tehet arról, milyen. Nekem pont ez jutott – bár ki látott még olyat, hogy a bizalmatlanság és a közöny valaha is gyümölcsöző volt?