Cicám - Yoonkook -

Cicám

Jungkook:

Taehyung-hoz úgy siettem aznap, mintha az életem múlna rajta, láttam Yoongi szemében az utálatot... Először megijedtem, ha utál nehéz lesz meghódítanom, de aztán megértettem mikor a szemembe nézett, magát utálja, és ez volt a pillanat, mikor mindent megadtam volna azért, ha inkább rám gondol ilyen megvetően... Tae-vel, egy gyors, de annál részletesebb élménybeszámoló után hozzá is láttunk egy terv kidolgozásához. Akarom Yoongi-t, jobban, mint eddig bármit az életben!

Egy teljes hétig terveztük minden nap suli után, nem szúrhatok el semmit, nem veszíhetem el. Igazából a terv nem túl bonyolult, csak mindketten szétszórtak vagyunk és improvizálni szeretünk.

Első lépésként beszéltetem kellett Jin-t, ez nem volt túl nehéz, mivel imád beszélni, csak arra kellett figyelnem, hogy mások felé is ugyanannyi érdeklődést mutassak, mint Kiscicám elragadó szokásai felé. Innen tudom, hogy Yoongi minden délután a könyvtárban tanul, a galéria egyik sarkában, ahonnan látszik az ajtó. És azt is, hogy Hoseok fél a katicáktól, mivel kiskorában lenyelt egyet és a bátyja elhitette vele, hogy ha zöldséget eszik a katica fészket rak és lerakja a petéit a hasában. Persze nekem az első információ fontosabb volt... Ezért egyik délután elvettem Jin könyvtáros belépőkártyáját az íróasztala fiókjából, nem fogja észrevenni, azóta nem ment könyvtárba szerintem, hogy feltalálták a wikipédiát.

Suli után rögtön odamentem, Yoongi ott volt teljes életnagyságban, legszívesebben azonnal a karjaimba zártam volna ahogy megláttam. Viszont nem lehetek ilyen hirtelen, lassan kell haladnom, hogy bebizonyítsam, hogy nem csak még egy éjszakára vágyom. Az első nap nagyon távolságtartó volt, alig beszéltünk, persze nem is vártam többet, örültem, hogy nem küldött el. A második nap hasonlóan telt, köszöntünk, majd mindketten a saját dolgunkkal törődtünk, amíg ő a saját jegyzeteit olvasta, addig én megírtam a házit és az elméleti anyag egy részét is megtanultam. Ez ment két hétig, csak minimális társalgást lehetett felfedezi, és a testi érintkezés is kimerült az asztal alatt összefűzött lábakban. A jegyeimen is kezdett meglátszani a dolog, kevesebb házi feladat hiány egyes, és a dolgozataim is mind hármasok, négyesek lettek, azt vettem észre, hogy nem állok bukásra.

A harmadik héten viszont áttörés történt, ugyanis éppen egy vállalható novella elemzést próbáltam összerakni kevés sikerrel. Észre sem vettem, hogy nem csak magamban szidok mindenkit, akinek egy kicsi köze van az irodalomhoz, hanem halkan ki is mondom a szavakat... Yoongi olyan fél óra múlva elégelte meg a szenvedésemet és a világ legszebb mosolyával az arcán ajánlotta fel a segítségét, amit saját és közös érdek alapján elfogadtam. Mérhetetlen türelemmel válaszolt a kérdéseimre és magyarázott el mindent többször. A nap végén, pedig hagyta, hogy megöleljem mielőtt szétváltunk, a haja illata és puha érintése megbabonázott, és bár nem volt a tervben muszájnak éreztem kimondani azt a két szót:

-Hiányzol, Kiscicám – csak még jobban szorított magához, de nem mondott semmit én pedig egy homlokpuszi után lassan elengedtem és mindketten hazaindultunk.

Azt hiszem itt tört meg a jég, beszélgetni kezdtünk, néhányszor hazakísértem, mindig egy ölelés és a homlokpuszi volt a búcsú. Sokmindent megtudtunk egymásról, ki mit szeret, kiderült, hogy sok közös van bennünk. Megtudtam, hogy nagyon komolyan veszi a tanulást, például amíg meg nem írtam a házimat és mindent egyszer el nem olvastam, addig nem igazán kezdeményezett beszélgetést, ellenben bármiben elakadtam, segített.

Már vagy öt hete láttuk egymást minden délután, mikor volt merszem elhívni, hogy mi lenne, ha egy kávézóban tanulnánk vagy ilyesmi, ezzel pedig el kezdődtek a péntek délutáni randik, amiket egyikünk sem hívott így, de itt csak beszélgettünk, nem voltak könyvek és házi feladatok, csak mi. A második ilyen randi után csókoltam meg először, ezelőtt még sosem csókoltam meg valakit úgy, hogy abban a pillanatban nem akartam többet. Akkor is éppen megöleltem búcsúzóul, mikor rámemelte tekintetét, félénk volt, de valahogy kért, hogy lépjünk egy következő szintre, én pedig nem haboztam megtenni. Karjaimba simulva hagyta, hogy megízleljem ajkait.

Az őszi szünet szinte minden napját együtt töltöttük, leginkább nála, mivel a lakótársa hazautazott a szüleihez, így miénk volt a lakás, de nem csináltunk semmi rosszat, csak össze bújva filmeztünk, vagy beszélgettünk semmiségekről. Jin-nek mindig azt mondtam, hogy Tae-ékkel vagyok, aki pedig szívesen támasztotta alá a mondandómat, sőt a kapcsolatomat Yoongi-val szinte romantikus filmként kezelte, nem is csodálom, ember legyen a talpán, aki elolvas annyi szerelmes regényt, mint amennyi az ő gyűjteményében szerepel...

Most is itt ülünk a könyvtárban, november végén és amíg ő laptopján olvas én a matematika titkára próbálok rájönni. Bal kezem az ő jobb kézfejét piszkálja, a háromszög szögeivel párhuzamosan pedig azt számolom, hogy vajon mikor kezdi annyira idegesíteni a művelet, hogy lefogja a kezem.

-Jungkook, szeretnél valamit? – teszi kezét az enyémre, mire elmosolyodom.

-Nem, semmit – ujjainkat összefonva hajolok közelebb hozzá és nyomok a szájára egy gyors puszit, amitől elpirul. – minden itt van, amire vágyom.

-Ne mondj mindig ilyeneket... – pillant félre, miközben megpuszilom számhoz emelt kézfejét.

-Miért? – nevetek. – senki nem figyel minket, sőt senki sincs itt.

-Nem azért... Csak mi... Nem is... – remélem arra akár kilyukadni, amin már hetek óta gondolkodom. – mármint hivatalosan, mi csak kavarunk, nem vagyunk... Tudod... – tudom. – együtt.

-Min Yoongi – kezdem egy őszinte és magabiztos mosollyal az arcomon. – te,  a világ legkevesebb embere, az én kiscicám, akit nem tudom, mivel érdemeltem ki – mondatom közben szembe fordulunk egymással és másik kezét is megfogom. – megtisztelnél azzal, hogy a párom leszel? – a szavak belé fagytak kérdésem hallatára. Egy pillanatig elbizonytalanodok, de aztán heves bólogatásba kezdett és szinte a nyakamba ugorva ölelt meg.

-Igen, igen, igen – suttogta a fülembe, miközben az ölembe emeltem, mert minél közelebb akarom magamhoz érezni.

Soha nem voltam még ilyen elégedett a jelennel, mint ebben a pillanatban.
Percekig maradtunk így, csak élvezve a másik társaságát, bár az ilyen testi érintkezés nem volt idegen a kapcsolatunkban eddig sem, ez most valahogy más volt. Együtt vagyunk, egy párt alkotunk hivatalosan is. Ez olyan mintha egy álom lenne. Legszívesebben világgá kiáltanám, hogy mindenki tudja, még Jin-nek is el mondanám, de nem tudom Yoongi hogy áll ezzel a témával...

~~~

Végül aznap abban maradtunk, hogy nem szólunk Jin-nek, majd akkor ha tudjuk, működik a dolog, persze ez csak kifogás... Működik, előtte is működött, csak nem volt kimondva...  Én el akarom mondani neki, nem akarom tovább titkolni, ezért megyek most Yoongi-hoz, tesómnak pedig utoljára hazudtam, hogy Taehyung-nál alszom. Már sötétedik, mikor még érkezek, majd mély levegőt veszek és kopogok. Nem is kell sokat várnom, nyílik az ajtó, azonban nem Yoongi az, hanem a lakótársa.

-Szia – köszön, de hangja elárulja, hogy nem vagyok szívesen látva. – Yoongi nem mondta, hogy jössz.

-Mert nem tudja – dörzsölöm meg a tarkóm zavaromban.

-Ahogy Jin sem, gondolom – forgatja meg a szemét és félreáll, hogy bemehessek. Mikor becsukja mögöttem az ajtó, hallom meg Kiscicám hangját.

-Hoseok, ki volt az? – lép ki a nappaliból. – Jungkook? Ha tudom, hogy jössz, rendesen felöltözöm – pironkodva húzgálja pólója alját, hátha el tudja takarni boxerét.

-Így is gyönyörű vagy, Cica – mosolyodom el, amitől csak még pirosabb lesz, de legalább közelebb jön, hogy meg tudjon ölelni.

-Miért jöttél? – mosolyog, mire szájára hajolok és egy visszafogott csókkal köszöntöm.

-Hiányoztál – felelem, miközben már szobája felé húz.

-Aludni akarok éjszaka – kiabál utánunk gúnyosan lakótársa, mire Yoongi válasza, hogy direkt hangosan csapja be a szobaajtót, szóval mostanában nem felhőtlen köztük a légkör...

Viszont ahogy felém fordul látom, hogy megviselik ezek a beszólások.

-Ne... Ne is figyelj rá... – csuklik el a hangja. – Nem úgy gondolja – hát pedig nekem nem úgy tűnik, azonnal magamhoz ölelem, egyrészt, hogy megnyugtassam, másrészt, mert nem akarom, hogy lássa az arcomat, amin a harag veszi át az uralmat. Ki tudja mióta megy ez, és nekem fel sem tűnt!

-Tudom, tudom – motyogom tincsei közé. – Viszont beszélnünk kell – sóhajtok.

-Baj van? – aggodalmas tekintettel néz rám. – Velem?

-Nem. Nem, Cicám. Veled minden rendben – ülök az ágyra és magam mellé húzom. – Azt mondtuk, ha működik nem titkoljuk tovább – kezdem izgatottan. – és jól megvagyunk, Cica, mondjuk el Jin-nek és végre bármikor találkozhatnánk. – teljesen felvillanyoz a gondolat.

-Jin dühös lesz – húzódik el. – ha...

-Nincs „ha”, Kiscicám, majd megnyugszik– puszilok homlokára, nem akarom, hogy rosszra gondoljon, fő a pozitivitás.

-Nincs „ha” – bólogat, hosszan megcsókolom, de nem mélyítem el, ez csak szeretet, nem szexelni jöttem ide. Nem akarom siettetni, azóta az éjszaka óta nem is csináltuk.

-Gyere – tolom magam fel az ágyon és kitárom a karom.

-Utcai ruhában vagy! – szól rám mérgesen, mire felnevetek. – Inkább adok egy pólót.

A felajánlást elfogadom, így hamarosan csak alsóban és pólóban bújok az ágyába, ő pedig a karjaimba simulva csókol kulcscsontomra, miközben motyog valamit, de már félálomban van. Mosolyognom kell, nem ismerek mást, aki másodpercek alatt, képes álomba zuhanni, ráadásul ilyen gyönyörű közben.

-Jó éjt, Kiscicám. – szorosabban vonom magamhoz. – Nagyon szeretlek.