Bones & Cinnamon

25. fejezet

Majoranna

Fürdő vízben használva enyhít a gyászon

Nem szívesen hagytam ott Aris-t még akkor se mikor Aegeus utánunk jött és betessékelt a házba. Yiayiá csomagolt nekem süteményt és bár marasztaltak tudtam ideje indulni. Lehet apa már a Zöldkúriában ül és meg akartam kímélni anyát, hogy beszélgetnie kelljen vele. Tudtam abból csak baj lehet és ez volt a legutolsó dolog amire a mai napon szükségem volt.
Az úton visszafele a számba tömtem a szalvétába csomagolt datolyás süteményt, hogy elfedje a sírás keserű ízét, amivel tele lett a szám Nero szokott ága alatt elhaladva. A felismerés, hogy többé nem köszönt tompa fájdalommal bélelte ki a torkom, amitől nehéz volt lenyelni a süteményt.
A Zöldkúria kapui nyitva álltak, ami azt jelentette valaki kocsival jött hozzánk. Gondoltam ez csak apa lehet, de ahogy befordultam a kertbe megláttam, hogy csak Paul kopottas kocsija áll ott. Ez még nem is lett volna annyira furcsa mert gyakran hozta haza anyát a munkából és maradt éjszakára is mostanság, de hogy apa még mindig nem érkezett meg egyre jobban zavart. Még az is átfutott a fejemen amíg én elvoltam megjött és Ellával leléptek nélkülem. Még a gondolat is felháborított még ha tudtam is mélyen, hogy erre semmi esély sincs.
Ahogy a bejárati ajtóhoz értem megdörgöltem a szemem remélve már elmúltak a sírás nyomai. Nem akartam, hogy aggódjanak értem. Két szipogás után benyitottam. Nem láttam senkit, de a konyhából anya és Ella hangja szűrődött ki.
- De jönni fog! – kiabálta a húgom az asztalra csapva, ahol ült. Anyám a konyhaasztal másik végénél állt fáradtan rátámaszkodva. Haja még mindig kontyban volt a munka után ahogy a munkapólóját is még viselte rajta megannyi hajfesték halvány nyomával. Mellette ott ült egy magát nagyon kínosan érző Paul és mikor meglátott intett felém. Camilla néni Ella mögött állt csípőre tett kézzel és előre tudtam ebből baj lesz. Az ilyen helyzetekből szokott a legnagyobb viták lenni mikor a ház két rangidőse anya és Camilla néni más állásponton állnak.
- Ella, kincsem értsd meg apád Hong Kongban van. Tudod te az milyen messze van? – anya egészen síros hangon magyarázta a húgomnak, de az csak dacosan elfordította arcát. Ettől a mondattól meglepetten fordultam vissza felé.
- Apa Hong Kongban van?! – kiáltottam fel és úgy tűnt csak most vette észre én is megérkeztem.
- Te meg mégis hol voltál?! – kérdezett vissza ugyan olyan élesen. Hirtelen minden haragja felém irányult, nem mintha anyától meg tudtam volna ijedni. Álltam a tekintetét és hasonlóan bosszúsan válaszoltam.
- Aris-éknál.
- Hát persze hogy ott! – forgatta szemeit. Ma különösen rossz kedvében volt. Próbáltam higgadt maradni, de éreztem ahogy a dühtől elönt a meleg.
- Miért van apa Hong Kongban? – kérdeztem ismét figyelmen kívül hagyva a megjegyzését még ha bántott is. De hát ő nem tudta, hogy Nero meghalt és ha tudta volna se érdekli. Mert anyát hidegen hagyták a számomra fontos dolgok.
Anya dühösen összehúzta szemeit mintha csak én tettem volna fel apát egy repülőre és küldtem volna el.
- Apádnak – kezdte lassan mélyeket lélegezve, hogy megnyugtassa magát – hirtelen üzleti ügyben el kellett utaznia és emiatt nem tud értetek jönni – kezei elfehéredtek ahogy az asztal sarkát markolta – és erről elfelejtett nekem szólni. Mert ő olyan kibaszott elfoglalt ember – erre rögtön a szája elé kapta a kezét és bűntudatosan körbe nézett – nem akartam így mondani.
De már nem szívhatta vissza. Ledobta a bombát.
- Utána kellett volna járnod – kezdte Camilla néni hangja dermesztően hatott a beállt csöndben – gyanús volt, hogy nem telefonált. Gyanús volt, hogy nem kora reggel jött. Egészen idáig halogattad és nézd meg mi lett belőle – mutatott ránk – egész nap vártak és reménykedtek! Te vagy az anyjuk a te dolgod lett volna utána járni hol van! Gyávaság volt! Te pont ugyan úgy cserben hagytad őket, mint az apjuk!
Anya hátra hőkölt a támadástól, de kivételesen nem hátrált meg. Eddig még sose bírt felszólalni Camilla néni ellen.
- Hogy merészeled?! Hogy merészelsz kioktatni a gyereknevelésről te – anya hangja sistergett a dühtől és készen állt, hogy bárkit leforrázzon velük – te, aki felé senki se néz?! Te, aki ki se teszed a lábad a házból?! Te, aki cserben hagytad a gyerekeidet! – Camilla néni tátott szájjal bámult vissza anyámra és mióta csak ismerem először nem volt egy ugyan olyan csípős visszaszólása. Arcán olyan megbántottság ült, amit soha nem lehet bocsánatkéréssel meggyógyítani. Az a fajta fájdalom volt az arcára írva, ami a megérdemelt és túl igazi szavak tudnak csak okozni. Valójában nem anya szavai, hanem a saját tettei bántották meg. Ez egy őszinte fájdalom volt.
Camilla néni megfordult és elindult ki a konyhából már-már öntudatlanul. Nem bírtam elviselni ezt az egészet ezért megfordultam és elfutottam még előtte. Kiléptem a Zöldkúria elé és először életemben nem akartam sehol se lenni. Nem akartam világgá menni és nem akartam Aris-ékhoz átmenni. Ezért csak leültem a veranda lépcsőjére és csak léteztem magam elé meredve. A lenyugvó nap égette a szemeim, de nem érdekelt. Valahol egy egészen kicsit reméltem apa mégis felbukkan. Azt mondja majd csak értünk visszautazott Hong Kongból. De azt is tudtam ez nem fog megtörténni. Volt már ilyen nem egyszer. Egyik napról a másikra kijelenti, hogy elutazik és csak egy hét után tér vissza. Hol jó kedvűen hol szörnyen fáradtan, de mindig szuvenírekkel kiengesztelve.
A mai napig nem tudom megmondani ezek igazi üzleti utak-e.
Azt hittem senki se fog keresni ezért meglepődtem mikor hallottam, hogy a bejárati ajtó kinyílik. Azt vártam majd Ella lesz az de helyette Paul ült mellém. Nevetségesnek éreztem, hogy egy olyan ember, aki alig ismert több figyelmet fordított rám hirtelen, mint a rokonaim. Mert mi köze volt Paulnak az én lelki állapotomhoz? Nem kellett volna érdekelnie mi van velem.
Egy ideig csak ücsörögtünk szó nélkül és azt gondoltam, ha elég sokáig figyelmen kívül hagyom elmegy majd. Általában ez történt, amikor beszélgetést kezdeményezett velem. Nem igazán volt bármilyen kapcsolatom Paullal, sőt többet beszélhettem vele a boltban eladó-vevő szinten, mint itthon. Nem voltam rá kíváncsi ő pedig nem erőltette rám magát.
- Nero meghalt – olyan hirtelen mondtam ki, hogy magam is meglepődtem. Paul felém fordult értetlenül.
- Egy ideje már meghalt – felelte zavartan mire ugyan olyan értetlenül néztem rá – a suliban tanultátok? – kérdezte.
- Miért tanultunk volna róla? – meredtem rá – hisz egy varjú volt.
- Oh! – értette meg majd nevetve hátra dőlt a kezein megtámaszkodva– már azt hittem a császárról beszélsz – majd látván én nem találom annyira viccesnek a helyzetet megkomolyodott – sajnálom, hogy elhunyt. Ő volt az a madár, aki Thetis kiskedvence volt ugye? Amelyiket a vállán hordozta.
- Ő sokkal több volt annál – húztam ki magam sértetten – ő egy familiáris volt! Őrizte a házat és tudott beszélni!
- Valóban? – képedt el Paul – azt hittem arra csak a papagájok képesek.
- Általában. De Thetis annyira szerette Nerot, hogy az megtanult beszélni. Csak néhány szót tudott ugyan – elmosolyodtam az emlékekre ahogy a varjúra gondoltam – mindig a Boszorkánylak felé vezető úton várta a vendégeket. Egy alacsony ágon ült és mikor meglátott valakit elrepült, hogy szóljon Thetis-nek. Ha az erdőbe mentünk elkísért minket és kivezetett, ha kellett. Nagyon jól ismerte az erdőt. Egy halom gyereke volt és egy társa Claudia. De ők nem beszéltek mert nem szelídítette meg őket senki. Nagyon falánk is volt. Mindenbe belecsippentett. Kissé kövér is volt, de ez tette igazán szerethetővé. És most nem mondhatjuk el Thetis-nek, hogy meghalt. Mert nagyon szomorú lenne – nem értettem minek mesélek ennyit Paulnak de ő a térdeire támaszkodva hallgatott igazi figyelemmel kisérve a szavaimat. Még mosolygott is érdeklődve.
- Remek madár lehetett – mondta végül – akkor a mai nap nagyon nehéz lehetett számodra – jegyezte meg.
Nem néztem rá, hanem az ölemben összekulcsolt kezeimre meredtem. Legalább egy pillanatra sikerült elfelejtenem a bent történteket. Kellett egy kis idő mire újra meg tudtam szólalni. Mikor már éreztem a torkomban a gombóc kissé felengedett.
- Anya nagyon megbántotta Camilla nénit.
- Igen – Paul nem finomkodott, amit jól esett hallani. A felnőttek túl gyakran kendőzték el az igazságot előlem.
- De amiket mondott igazak ugye?
-... igen – mondta sóhajtva Paul – persze nem voltak mindig igazak. Mrs. Blossom. vagyis Ms. Heart családja szétesett egy tragédia során. De gondolom ezt mind tudjátok.
- Nem – ráztam meg a fejem – nekünk sose mondanak el semmit – meg se próbáltam elrejteni a hangomban ülő neheztelést - anya pedig nem foglalkozott sokat a családjával miután hozzáment apához. Eddig a nyárig még hallani se hallottunk Camilla néniről.
- Ah – nevetett fel zavartan Paul a tarkóját vakarva – ez Elise-re vall – jegyezte meg minden bántó él nélkül. Eddig sose gondoltam rá, hogy Paul jól megértette anyám működését. Látta a hibáit és ezek mellett is tudta szeretni. Sőt épp most első kézből láthatta milyen, amikor feldúlt és idő kérdése volt, hogy lássa azt is mikor szétesik. Mégse tűnt úgy Paul elrettent volna tőle. A maga nagyon földi és megbocsátó módján szerette anyát.
- Mi történt Camilla nénivel? – kérdeztem majd kezem a nyakamhoz emeltem nagyot nyelve – hallottam... hallottam, hogy az egyik gyerekének kitört a nyaka a hegyekben.
- Igen – mondta Paul ismét előre meredve – a szegény kis Robert. Valóban minden ezzel kezdődött és torkollott a Blossom tragédiába. Vagyis mi helyiek, ha utalunk rá így tesszük. Nem vall jó ízlésre, de az emberek szeretik a drámai szavakat. Tragédia, szörnyethalt, búskomor és hasonlók. Nem biztos, hogy az én saram elmesélni ezt – majd megvonta a vállát – bár nem hinném Elise magától megtenné. Azt se hinném, hogy el akarna mondani nektek egy ilyen történetet. Nagyon védelmező tud lenni, ha rólatok van szó.
- Ha anyán vagy Camilla nénin múlik sose tudom meg – forgattam a szemeim. Nem voltam biztos a „védelmező" a jó szó, de rá hagytam. Paul is megérdemelt néhány ábrándképet.
- Hát jó – egyezett bele némi tűnődés után a férfi – ha jól emlékszem azon a nyáron történt mikor hetedikes lettem. Az ikrek, Eva és Anna az osztálytársaim voltak és egész jól kijöttünk. Mrs. Blossom mondjuk pont nem volt a tanárnőm. Emlékszem azon a napon az ikrek is velünk voltak a helyi gyerekcsapattal és kimentünk a levendula mezőkre piknikezni. Mind biciklivel voltunk. Oh, ott volt a tanárnőd Betty is emlékszem mert a húga bicikliét tudta csak elhozni mert az övének kirepedt a gumija és egész úton azt hallgattuk túl kicsi neki. Az ikrek még mondták is reggel, hogy az apjuk felment a hegyekbe az öccsükkel, Roberttel. Ő volt a legkisebb előtte meg az ikrek. Az apjuk Henry, Mrs. Blossom férje lelkes természetjáró volt. Akkoriban ő vezette a túra csapatot is, amit most Betty meg Lizbeth vezet. A legkisebb Blossom is nagy túrázó volt. Ő az egyedüli, aki elég későn született. A többi testvér között egy-két év volt, de ő akkor még talán csak hét lehetett míg mi már tizenkettő.
A piknik után hazakísértük páran Evát és Annát mert gondoltuk még nézünk egy filmet náluk. Hisz a Zöldkúria olyan hatalmas, hogy mind szerettünk itt lenni. Remek hely bújócskázni. Én mindig a nappali szekrényébe bújtam el, ami egy idő után kiszámíthatóvá tett. De akkor mikor megérkeztünk már kint volt a rendőrség. Mrs. és Mr. Blossom a verandán ültek pont így ahogy most mi. Összeborultak és Mrs. Blossom olyan szörnyen zokogott, hogy végül nyugtatót kellett neki adni és lefektetni. A többi testvér mondta el mi történt. Mr. Blossom és Robert fönt a hegyekben sétáltak és pihenőt akartak tartani. Mr. Blossom hátat fordított Robertnek amíg ki akarta pakolni az uzsonnájukat egy sziklára. Addig Robert elkezdett körbe járni, játszadozni ahogy bármelyik másik kisgyerek is tenné. Túl közel ment a szirthez és megcsúszott az avaron majd elesett vészesen közel a szirthez, ami lejtett. Erre Mr. Blossom is felkapta a fejét és elindult, hogy fölsegítse. De addigra Robert is megpróbált felállni, de ismét megcsúszott. Ezúttal viszont túl nagyot esett és a lábai kicsúsztak teljesen a szirtről. A hátán feküdt és ahogy kétségbeesetten próbált felkelni csak rontott a helyzeten. Mr. Blossom nem volt elég gyors és a fiú a pániktól ügyetlen mozdulataival elvesztette az egyensúlyát és lezuhant. A fejét esés közben szilánkosra zúzta ahogy neki ütődött a szikláknak. Már azelőtt szörnyethalt, hogy földet ért volna. Zárt koporsós temetése volt.
Blossomék teljesen összetörtek Mrs. Blossom képtelen volt elhagyni a házat és elmenni a temetésre. Mr. Blossom olyan volt, mint egy élőhalott. Csak meredt maga elé az egész szertartás alatt. Mintha egy olyan álomban rekedt volna, amiből nem képes felébredni.
Ekkor esett szét a család. Mrs. Blossom bezárkózott és elvesztette emiatt a tanári és könyvtári munkáját. Bianca egyetemre akart menni, de ez most mind füstbe ment a kicsikkel kellett foglalkoznia és hamarosan Mr. Blossom se foglalkozott tovább a földekkel. Ezért a két legidősebb gyereknek Bianca-nak és Timothy-nak kellett dolgoznia a földjeiken. A gyerekeknek kellett megbirkózniuk, hogy a családi termőföldek ne menjenek tönkre. De minden igyekezetük ellenére is bérbe kellett adni a legtöbbet a helyi farmereknek. Egy évre Robert halála után Mr. Blossom felakasztotta magát az erdőben egy őszi napon. Napokig nem találták meg a testét. Akkoriban az öreg gyakran indult hosszú utakra az erdőben így a gyerekei egy ideig nem is keresték. Blossom-ék házassága Robert haláláig boldog volt, de utána úgy hallottam nem is igazán beszéltek egymással, de szerintem Mrs. Blossom-nál ez volt az utolsó csepp és végleg felhagyott a háztartás vezetésével és a gyerekei gondviselésével. Ez a gyerekeiken is meglátszott. Mindannyian saját magukat nevelték föl és ez rájuk volt írva. Volt bennük valami szomorú és magányos.
Az ikrek régen folyton viccelődtek amolyan osztály bohócai voltak. De már csak a leghátsó padsorban ültek és messzi iskolák prospektusait nézték. A gimnáziumot már Angliában kezdték. A Blossom gyerekek ezek után lassan szétszéledtek. Mindegyik elhagyta ezt a szellemkastélyt, ahol a saját anyjuk volt a kísértet. Bianca maradt a legtovább gondolom legidősebbként úgy érezte felelősséggel tartozik az anyjáért. De végül nem bírták tovább egymás jelenlétét és Bianca egészen Texasig menekült tőle. Azóta üresen állt a Zöldkúria a jöttötökig. Se ki se be. Egyedül Lizbeth gondoskodott a néniről mikor bevásárolt és a föld ügyekkel foglalkozott. De nem hinném igazán beszélgettek egymással. Szóval, ha engem kérdezel szerintem jót tettetek Mrs. Blossomnak. Utoljára akkor láttam ilyen komolynak mikor gyerekként egy halom jégkrémet befaltunk és mind hasfájósak lettünk. Újra törődik a dolgokkal és törődni valamivel egyet jelent élni – végül zavartan felnevetett – bocsánat nem vagyok túl jó mesélő. A lényeg az, hogy Mrs. Blossom újra életre kelt mióta itt vagytok. És emiatt ki fog békülni Elise-szel.
Próbáltam megemészteni a hallottakat. Most szinte láttam magam előtt a seregnyi gyereket egy fiatal Camilla nénit, aki mosolyog és mégis még mindig nagyon szigorú. Vidám és nevető arcokat testvéri civakodások és bújócskák. Aztán elképzeltem ahogy a színek kivesznek az életükből minden kifakul ahogy a növények is elburjánzanak a kertben. Egyesével eltűnő alakok míg csak a néni marad és a szíve mélyén mindent megbánt mégse képes más lenni. Elszorult a torkom ahogy Camilla néni bűntudatára gondoltam és minden eltöltött magányos pillanatára mióta magára hagyták.
- A férjét hibáztatta? – kérdeztem csöndesen.
- Nem hinném – felelte őszintén Paul – de a férje bűntudata is benne él tovább. Van, hogy mások érzéseit is a szívünkben hordjuk még akkor is mikor azok már rég elengedték.
Erre sose gondoltam. Hogy mások érzései bennem éljenek tovább. Ettől hirtelen összezavarodtam. Honnan tudhatnám mi az enyém és mi másoké?
- Honnan tudom, hogy mik a saját érzéseim? – fordultam Paul felé. A férfi egy ideig csak gondolkodott míg szeme a kertet fürkészte.
- Talán onnan, hogy a benned lévő érzéseknek képtelen vagy feloldást találni. Mikor valaki a szeretteidnek fájdalmat okoz te is velük sérülsz. De ők képesek újra kibékülni vagy megbocsátani a fájdalomért. Te viszont lehet sose tudsz majd érte megbocsátani. Hisz nem veled történt, de attól még átérzed. Úgyhogy mindig nagyon tudatosnak kell lennünk, hogy elengedjük ezeket az érzéseket – mikor látta a továbbra is értelmetlen arcom folytatta – vegyünk egy példát. Valaki mond valami csúnyát a húgodra, amivel megsérti. Ez neked is fáj nem?
- Igen. Nem szólhat be senki se Ellának – majd hozzátettem – kivéve én – mint testvér fel voltam jogosítva, hogy kritizáljam a húgom bármiben.
- Pontosan – nevet fel Paul – szóval Ella egy ideig feldúlt még panaszkodik is neked mondjuk erre a személyre. De idővel elfelejti, sőt lehet az illető még bocsánatot is kért. Te, hogy fogsz erre a valakire gondolni akkor?
Elképzeltem a jelenetet ahogy Ella-val mindez megtörténik. Még a történet végére is rosszat gondolnék az illetőről.
- Én továbbra se kedvelném.
- Még akkor se, ha sose találkoztatok?
- Még akkor se.
- Látod. Ella rég elengedte ezeket az érzéseket de te továbbra is magadban tartod. Ez nem mindig rossz dolog persze. Fontos, hogy mások hibáiból is tanuljunk. De hát, ha mindenki sérelmét megtartanánk megkeserednénk előbb-utóbb.
Egy idegig csöndben ültünk amíg próbáltam minden elhangzott szót értelmezni. Nagyon halványan tudtam csak felfogni az értelmét. De Paul sokat nőtt a szememben. Úgy tűnt egy péknek is épp lehet annyi tudása a világról, mint egy tudósnak. Paul egy egészen másik szeletét látta a világnak ott a pult mögött ahogy kenyeret szelt.
Meg tudtam békélni azzal, hogy az életemben fog maradni.
- Paul... te utálod apát? – fordultam felé. Kíváncsi voltam el tudja-e ő engedni anyám viharos érzéseit. Ahogy a saját érzéseimet vizsgáltam nehéz volt megállapítani mi volt az én fájdalmam és mi volt anyáé. Túl azonos és túl közeli volt, hogy éles határt tudjak vonni. De én szerettem volna megbocsátani apának.
- Nos, nem mindig. Az Elise-nek okozott fájdalmak és megaláztatások feldühítenek. Mikor először kezdtünk találkozgatni nagyon sokszor lettem én is éktelenül dühös mikor a házasságáról mesélt. De neki is vannak jó pillanatai. Ahányszor eljön értetek, vagy mikor karácsonykor felhívtatok minket. Nem hinném, hogy valaha meg tudnék érteni egy olyan fickót, mint ő – nevetett fel halkan – ég és föld vagyunk. De mindent elkövetek, hogy ne nehezteljek rá túl sokáig. A ti érdeketekben is. Mert sose tudnám tagadni a tényt, hogy mennyire szeret titeket.
- Te valójában nagyon okos vagy Paul – mondtam végül bólogatva mire láthatólag zavarba jött és ismét elnevette magát.
Anyának pont egy olyan emberre volt szüksége, mint ő, gondoltam. Paul a maga pocakos és nevetgélő önmagában olyat tudott megadni neki, amire apám sose volt képes.

Mikor végül visszamentünk a házba anya és Camilla néni kézen fogva ültek a kanapén. Ez már magában is meglepő látvány volt, de mikor láttam mindkettőnek a szeme csillog a sírástól kezdtem megijedni. Ella az ablak melletti kisasztalnál ült kezében egy szelet brownie-val, amit anya süthetett neki. Gyakran engesztelte ki a húgomat így, ha valami bántotta. Ella semleges arca azt árulta el megbékélt már az előbbi veszekedés óta.
- Minden rendben? – kérdezte mellőlem Paul a két nőtől.
- Átbeszéltük a dolgokat – mondta anya felé nézve majd visszafordult a nénihez és neki folytatta – mindketten keményen fogunk dolgozni a problémáinkon.
- Pontosan – sóhajtott fel Camilla néni is – épp elég ideig menekültünk elölük – majd kihúzta magát – egy nap ismét el fogom tudni hagyni a házat.
Úgy hangzott, mint egy ígéret. Sőt egy fenyegetés magának a háznak.
Alig vártam a pillanatot, hogy Camilla néni újra szabad legyen. Vajon milyen lesz majd mikor újra kilép a napfénybe? Megremeg majd egész Lavender Hill ahogy átlépi a küszöböt?
Ha eljön ez a pillanat majd elviszem őt a Boszorkánylakba és megmutatom neki a vad kertet a szobrokkal. Biztos vagyok benne, hogy tetszene neki. Elmegyünk a könyvtárba és benézünk Paul pékségébe. A parkban uzsonnázunk majd mindannyian, anya, Paul, Ella, a néni és én.
Minden meg fog változni!