A végtelen háború

A végtelen háború - második rész

Daniel ismételten nem gondolkodott csak cselekedett. Fejével félrelökte a puska csövét, hirtelen felállt, és kihasználva a férfi meglepettségét, aki még mindig térdelt, mellkason rúgta őt, így az elterült, közben rávetette magát a testére, egyidőben felkiáltott.

- Tudják, hogy itt vagytok! Fussatok.

Ekkor a fiú felé hatalmas golyózápot indult, ám szerencséjére mindenki csak a hang irányába lőtt, senki nem látta őt konkrétan. Kését a férfi nyakához szegezte, majd a következőt suttogta neki.

- Én az ön helyében félnék magamtól. Hiszen én már képes voltam úgy ölni, hogy az áldozat nem tért vissza. Mellesleg örömmel végzek azzal, aki ma már egyszer megölt.

A férfi csak nevetni kezdett, megragadta a fiú kezeit olyan erősen, hogy az nem tudta megmozdítani őket.

- Sok sikert! – ennyit mondott, majd a fiú kezét, ami a kés szorította, a saját nyakába vágta. Ettől rajta is megjelent a gyötrelmes arckifejezés, mint azelőtt annyi emberen. Majd elnyelte őt a vér.

A lövések még mindig felé irányultak, de társai felől ellentüzet hallott.

Hamarosan újra észhez tért, és minden mozgó vörös katonát megsorozott. Eközben a fáklyák lassan, egyesével kialudtak. Mire az utolsó fáklya is kialudt akkora sötétség telepedett rájuk, hogy szó szerint nem láttak semmit. A sötétség nyomásként nehezedett a terepre. Daniel egyre csak hallotta a sípolást a fülében, sőt, az egész fejében, ami olyan éles volt, hogy mozdulatlanná dermesztette, míg már nem bírta. Elpattant egy ér a fejében, és egy ordítással meghalt.

MA MÁR NINCS HARC! MA MÁR NINCS HARC! MA MÁR NINCS HARC!

Ahogy felébredt a koporsóban, ez a mondat járt a fejében. Nem értette, nem tudta hogyan értelmezni, de hamar elnyomta az emberek zsivaja a koporsók körül. Körülötte és a másik két koporsó körül voltak. Lecsavarták a koporsó végét, és kihúzták őt, ahogy két társát is, akik látszólag ugyanakkor haltak meg, mint ő. Azonnal a kocka koporsóhoz sietett, magára kapta ruháit, és meglepődve vette észre, hogy az egyik fegyvere, és a kése sincs meg. Hát persze, jött a felismerés. Egyik se volt nála, mikor meghalt, a fegyvert eldobta az a vörös katona, a kés pedig valahol a vértócsa körül heverhet. Na mindegy, majd holnap kap újakat.

- Daniel, jól vagy? – jött oda érdeklődve Nate. Tekintetében némi zavar volt.

- Igen, azt hiszem. – szólalt meg a fiú, - Ám nem teljesen értem, hogyan haltam meg ott kint. Lehet, hogy hülyeség, de mintha a sötétség maga ölt volna meg.

Nate csak bólogatott.

- Nem teljesen hülyeség. Patrick és Arnie is erről számoltak be az imént. Patrick szerint a vörösek is meghaltak tőle.

- Nem beszéltek.... – kezdett bele. – Szóval, nem hallottak valami hangot? Mintha valaki mondana valamit?

- Ma már nincs harc – vágta rá Nate. - Szóval te is hallottad. Ez érdekes, ilyen eddig nem történt egyikünkkel sem. Ezért is van ez a kisebb káosz itt. Mindenki próbál rájönni, mi a fene folyik itt. – Indult tovább, azonban még visszafordult a fiúhoz. – Menj, pihend ki magad. Ma nagyon jó katona voltál, – ezzel megveregette a vállát. – holnap is számít rád a csapat.

A fiú csak mosolyogva bólintott egyet, azonban elöntötte a félelem. Mi van, ha Patrick, vagy ha rosszabb, Arnie meghallotta, amit az a vörös katona mondott neki arról, hogy ő ölte meg Daemont, és valószínűleg miatta történt minden. Úgy döntött, kideríti, mennyit hallott a két férfi. Odament hozzájuk, akik épp egymással vitatták a történtetek.