A hajléktalan

Sosem tudhatja az ember, mikor éri szerencse.

Róbert hosszú ideje hajléktalan volt. Amikor általános iskolás korában a tanárnő azt hajtogatta, hogy sosem fogja semmire sem vinni, mindig kinevette a vén szipirtyót, mondván zöldségeket beszél. Mintha magolással bármit elérhetne az ember. Végül igaza lett a banyának, de csak bizonyos szempontból nézve.

Róbert apjának a mottója ez volt: kemény munkával lehet megteremteni a mindennapi betevő falatot. A fia hitt is ebben a filozófiában, meg nem is. Túl lusta volt, hogy erőlködjön, ráadásul látta, ahogy az örege lassan elsorvadt a rengeteg robotolástól, ezért inkább olyan életformát keresett, ami elég pénzt hoz, de keveset kell szorgoskodni. Természetesen ilyesmi nem létezik, vagy ha mégis, akkor Róbertnek nem volt hozzá szerencséje.

Amikor az anyja azt mondta az akkoriban még húsz éves fiának, hogy ha nem keres magának normális állást, kidobja, nem hitte el a fenyegetés egyetlen szavát sem. Az anyák azért vannak, hogy segítsék a gyerekeiket, nemde? Róbert a huszonegyedik születésnapjára egy bőröndöt kapott, benne a ruháival és minden egyéb holmijával, aztán úgy kipenderítették a lakásból, hogy a lába sem érte a földet.

A barátnőjénél eltöltött néhány veszekedéssel teli évet, még egy gyereke is született, ám túl lusta volt, hogy értük dolgozzon, inkább folytatta a felesleges emberhez méltó lézengését a világban. Hamarosan fedél nélkül találta magát.

Végtére is nem olyan rossz az utcán, életében először szabadnak érezhette magát. Senki sem mondta meg, mikor keljen fel (kivéve, amikor elkergették), senki sem kérte számon, mire költi a vagyonát (azt a pár lyukas garast), nem kellett éhező szájak miatt órákat lehúznia egy olyan munkahelyen, amit utált (nem mintha előtte megtette volna). Néha bevállalt egy-egy kellemetlenebb melót, hiszen a pénz cseles jószág, nem adja magát könnyen, de még mindig jobb volt, mint amikor egy nő uralkodott felette.

Az apjáról nem is beszélve. Óriási, pirospozsgás arcú ember volt, szerette a családját, de az alkoholt még náluk is jobban. Rengeteget fektetett a kocsma működtetésébe, ám a hasznát senki sem látta; amikor ivott (szinte minden este), elviselhetetlenné vált, sokat veszekedett, néha eljárt a keze. Aztán egy téli napon nem tért haza, az árokban találtak rá, megfagyott a mínusz húsz fokban. Senki sem hiányolta, felesleges ember volt.

Róbert szerette a budapesti aluljárókat, jól be tudta magát fészkelni egy-egy helyre, és az emberek néha adtak pár forintot. Nem kellett takarítania, nem hallgatta az asszony felesleges fecsegését és panaszkodását, senki sem zaklatta. Sok ember fordult meg ott, ahol épp tanyázott, de Róbertet nem zavarta a tömeg, játékból követni szokott egy-egy alakot a szemével, és azon morfondírozott, vajon szegény félnótás hova siet, mi olyan fontos neki, hogy szedi a lábát, mint az őrült.

Életének legszebb időszaka volt, mikor az utcán tengődött. Persze semmi sem fenékig tejfel, a teleket kifejezetten gyűlölte: hiányzott a kényelmes kanapé, a forró radiátor vagy a kandalló, ami a szülői házban várta; az anyja ízletes vacsorái, a barátnője vasárnapi menüi (érdekes, akkor tudott főzni, a hét többi napján csak moslékot tálalt), a puha ágy, a hajnalokon át nyúló tévézés (habár inkább a tévé nézte őt, mintsem fordítva).

Legalább szabad volt, és ez minden szenvedést felülírt.

Róbert épp az egyik kéregető akciójáról tért vissza az otthonául szolgáló aluljáróba. Ősz volt, a fák levelei megsárgultak és hullani kezdtek, a hőmérséklet nem ment tizenöt fok fölé, hajnalban mínuszokig is lehűlt. Utálta a hideget, de nem tudott mit csinálni vele, majd egy kis alkohol felmelegíti reszkető tagjait.

A lépcsőkön baktatott lefelé, lábai alatt recsegtek a száraz levelek, az elhajított újságpapírok és a műanyag csomagolások. Nem zavarta a szemét, igazi kincsekre szokott bukkanni, amiket később fel tudott használni.

Egy isteni megérzéstől vezérelve lepillantott a földre, és észrevett valami érdekest a lépcső szélén, a mocsok közül kibújva. Valami papírdarab. Közelebb ment, és lehajolt érte – egy húszezres volt az!

Szeme megtelt könnyel, annyira örült a szerencséjének. Azt sem tudta, mit kezdjen ezzel a rengeteg pénzzel. Mit vegyen magának? Mire van szüksége? A fenébe a szükséggel, az a rab embereknek való, inkább iszik belőle.

Épp fel akarta venni és zsebre vágni szerzeményét, mikor elvesztette az egyensúlyát, legurult a lépcsőkön, és kitörte a nyakát. A húszezres a földön maradt, később egy másik embernek okozott örömet.

(2017.)