Az elbukott Stark lány

30.RÉSZ:Végrendelet

             /Pietro szemszöge/:

       Láttam, ahogy Jade felsétál a tetőre. Elkezdett vitatkozni Dorothy-val. Nem tudtam, hogy min, de elég komolynak tűnt. Aztán elbúcsúzott tőlünk... Nagyon megijedtem. Senki sem tett semmit. Láttam, ahogy zuhant. Nagy fájdalom kerített a hatalmába. Amint földet ért, látszott, ahogy szivárog a vér a fejéből. Abban a pillanatban Dorothy elkezdett köhögni. Egy idő után térdre rogyott és eszméletét vesztette. Én ezt nem értem... De Jade már nincs... Annyira fáj... Őszintén nagyon szerettem őt.

-Jade! NE!-kiabált Bruce.-Mondtam, hogy kitalálunk valamit... Nem, nem, ez nem lehet...

-Miről van szó...?-kérdeztem könnyes szemekkel. Bruce elmesélt mindent Dorothy-val és Jade-el kapcsolatban. Fájt... Feláldozta magát... Ugyanolyan nagy hős, mint az apja volt.

-Mintha a testvérem lett volna... Nagyon jól kijöttünk...-mondta megtörten Wanda.-Már most hiányzik...

-Vigyük haza...-lépett közelebb Pepper.-Ezennel ki lehet jelenteni, hogy a Bosszúállók végleg elbuktak. A H.Y.D.R.A. megsemmisült, de hárman is életüket vesztették... Köztük ő is...-biccentett Jade felé.-Oh, kicsikém... Mit tettél... Tudtam, hogy ez lesz. Azért nem engedtem, hogy Bosszúálló legyél... Apád büszke lenne rád...

          Amint hazaértünk, a laborba vittük Jade holttestét. Wanda odaállt mellé.

-Mit csinálsz?-kérdeztem értetlenül.

-Álmot küldtem neki...

-Miféle álmot?

-Ahol találkozhat Jacob-al... Megérdemli legalább most a boldogságot.

         /Jade álma/:

       Fura... Megint a parkban vagyok, ahol Jacob-al sétáltam. És itt van ő is... Biztos csak álmodom...

-Szia...-köszönt nekem.

-Várj... Én csak álmodom, ugye...?-kérdeztem értetlenül.

-Igen... De legalább itt vagyok melletted.

-Fura... De te... Te meghaltál...

-Én most csak a képzeleted szüleménye vagyok...

-Értem...

-Gyere, üljünk le és beszélgessünk.

         A park tava mellett volt egy pad, ahova leültünk beszélgetni.

-Hogy történt...?-kérdezte. Tudtam, hogy az öngyilkosságra gondol...

-Hát... Csak ezzel tudtam megmenteni őket.-feleltem nyugodtan.

-Értem. Nem foglak faggatni. Gyere ide.-ekkor szorosan megölelt.

-Itt maradsz velem?-kérdeztem reménykedve.

-Sajnos nem olyan sokáig.

-Oké... Clint... Tudod... Az van, hogy... Meghalt...

-HOGY?

-Nem tudom, mit mondott neki Dorothy, de ő is leugrott a tetőről...

-Oh, Istenem... És mi van most a tesóimmal?

-Sajnos nem láttam őket a temetésed óta...

-Értem. Kelj fel... Kérlek ne szomorítsd el a csapatot. Tudom, hogy a csapat miatt tetted ezt az egészet, de ezt a veszteséget nem fogják sokáig tűrni... Úgyhogy kérlek...

-Megtörtént... Ha most felkelek, lehet, hogy Dorothy is újra éled...

-De akkor is... Kérlek. Vagy olyan erős, hogy legyőzd. Én hiszek benned...

-Nem vagyok...

-Gyere ide...-szorosan megölelt és egy puszit nyomott az arcomra.

-Nem hiszem el, hogy annyi ideje együtt vagyunk és még egyszer sem csókoltál meg-nevettem el  magam.

-Ja, hogy én vagyok a hibás?-tetette a sértődöttet.

-Hát hogyne! Rég óta tudod, hogy szeretlek, mégse tetted meg.-nevettem tovább.

-Akkor most először és egyben utoljára megteszem...-közeledett felém.

-Srácok! Annyira hiányoztatok!-hallottunk egy hangot a hátunk mögül.

-Clint?-kérdeztem összezavarodva.-Mit keresel itt?

-Ja, hát csak benéztem.-nevetett.-Hát vajon mit csinálok én itt? Én is a képzeleted szüleménye vagyok. Most pedig kelj szépen fel.

-Bezzeg ti nem teszitek!-vágtam vissza.

-Mert nincs rá esélyünk! Neked most Wanda irányítja a gondolataidat.-magyarázta Jacob.

-De ti nem lesztek ott...

-Túl fogod tenni magad rajta... Hidd el, megéri...

-És ha nem szeretnék?

-Akkor mi tesszük meg.-mosolyogtak össze.

-Miben sántikáltok?

-Háromra, oké?-nézett Clint a fiára.

-Rendben.

-Egy... Kettő... HÁROM.-azzal fogták magukat és bedobtak a tóba. Annyit még hallottam, hogy Jacob azt mondja, hogy ettől tuti fel fog ébredni. Aztán egy időre minden elsötétült előttem.

                                                                                   *VÉGE*