𝐇𝐄𝐋𝐏.
"Te vagy a legnagyobb segítségem... ;"
◂Nem Peter Parker lesz az egyetlen szupererővel megáldott tinédzser, akit Tony Stark maga mellé állít a polgárháború során. A duó ellátogat Manhattan-be, ahol maguk mellé szerveznek egy fiatal lányt...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Uma idegesen dobolt lábával az anyósülésen. Ez lesz az első napja a Midtown Gimnáziumban, és tökéletesen lerí róla, hogy nyugtalan.
Nem beszélt azóta Peter-rel, mióta kilépett Mr. Stark autójából azon az estén, és annak már lassan egy hónapja. A lány fél, hogy mostanra már teljesen elfelejtette őt és egyáltalán nem fognak beszélni.
"Abbahagynád azt a dolgot, amit a lábaddal csinálsz? Kezd idegesíteni." Szólalt meg Ken, aki a kormány mögött ült és egész végig az utat kémlelte.
"Mi van, ha nem fogom találni a termemet? Vagy-vagy ha elesek egy rakás ember előtt? Le fogom égetni magam már az első nap, én ezt itt és most megmondom neked." Akadt ki a tinédzser és kezét a homlokához emelte.
Az apuka sóhajtott egyet, majd keresett egy üres parkolóhelyet és precízen beparkolta a fekete Suzuki-ját. Uma ha lehet, még frusztráltabb lett, amint meglátta azt a sok gyereket az iskola előtt.
Szaggatottan vette a levegőt és fejben már vagy tízszer megbánta, hogy idejött. Lehet inkább el kellett volna aludnia, és akkor nem kellett volna bejönnie suliba. Vagy még jobb, ott kellett volna maradnia Manhattan-ban....
"Oké, kiszállás! Nem úszod meg a mai napot, ne is gondolkozz semmiféle kifogáson." Fordult felé az apja, mire a lány megforgatta a szemét. Túl jól ismeri...
"Nem akarok bemenni." Mormogta, és tekintetét egy percre sem vette le a hatalmas épületről.
"Nem lesz semmi baj Uma, nyugi. Mégis mi a legrosszabb, ami történhet?" Kérdezte szarkasztikusan Ken, de a Kitsune nem igen díjazta humorát.
"Ezt most komolyan megkérdezted?" Fordult felé egy gúnyos tekintettel.
"Franklin segít majd."
"Peter." Javította ki.
"Miért, nem ezt mondtam?"
"Franklin-t mondtál."
"Közel volt."
"Annyira mégsem."
"Uma, csak szállj ki a kocsiból."
A lány vett egy nagy levegőt, majd kinyitotta az ajtót és kipattant az ülésből. Ken még utoljára rámosolygott, aztán el is hajtott onnan.
Be kellett látnia, hogy innen már nincs visszaút, muszáj bemennie. Bár, ha még most gyorsan elfutnék.......nem nem, ez nem jó ötlet. Gondolta magában.
Vegyes érzései voltak. Egyszerre akarta látni is Peter-t, meg nem is. Be kellett vallania, hogy hiányzott neki, rettentően, de ezzel együtt félt, hogy a fiú nem fog neki örülni.
Hisz' nem is beszéltek egy ideje, máris ment a kukába a barátságuk? Vagy esetleg megunta őt?
Elhessegetve a negatív gondolatokat összegyűjtötte az összes bátorságát, és magabiztosan lépkedett fel az iskola előtti lépcsőfokokon.
Az épület szép volt, azt meg kell hagyni. Sokkal szebb, mint Manhattan-ben, legalábbis itt nem rohadt a fal és első ránézésre ismeretlen rovarok sem mászkálnak az ablakokon, szóval ez egy plusz pont.
Amint kitárult előtte a bejárati ajtó szembetalálta magát egy hatalmas tömeggel. Voltak, akik a szekrényüknél tömörültek, voltak, akik a folyosókon nevetgélve sétálgattak, és persze voltak olyanok is, akik csak faarccal, lehajtott fejjel kullogtak egymaguk a termük felé.
Miután körbenézett és fejét maga elé fordította egyből kiszúrta rég nem látott barátját. Megállt a sétálásban, szinte megfagyott körülötte a levegő.
Látszólag Peter is észrevette őt, mivel ugyanúgy cselekedett. A mellette álló fiú mélyen belemerülve a témába magyarázott neki, figyelmen kívül hagyva barátja hirtelen hangulatváltozását.
Egy ideig még szemeztek egymással, egyikük se tudta, hogy most mit tegyen. Viszont nagyon gondolkodni sem volt idejük, ugyanis valaki nekiment a lány vállának, ezzel elvesztve egyensúlyát, így a földön végezte.
Peter egyből kapcsolt és odarohant hozzá, persze egy gyors 'várj egy kicsit'-et elmormolt a barátjának. Leguggolt mellé és a kezét nyújtotta, amit Uma mosolyogva el is fogadott.
"Fogalmam sincs miért vagy itt, de örülök, hogy látlak." Mosolygott kínosan Peter, a lány arcán pedig egy halvány rózsaszín árnyalat jelent meg.
Nem hitte el, hogy annyi idő után újra látja őt. Abban az egy hónapban sok minden történt vele, ezért se volt ideje írni a fiúnak. Peter-rel is ugyanez volt a helyzet, egyszerűen nem tudtak annyi időt szakítani egymásra, mint amennyit akartak.
De most végre, itt állnak egymás előtt és boldogabbak, mint valaha. Mindkettejük szíve hevesebben kezdett verni abban a pillanatban, amint meglátták egymást. Egyszerűen hiányoztak egymásnak.
"Öhm.....ne haragudj, hogy nem írtam. Csak tudod, nem igazán volt időm, és -"
"Nem baj, megértem." Szakította félbe a lány, és kedvesen mosolygott rá. "Én is elfoglalt voltam."
"Miért nem mondtad, hogy ide fogsz járni?" Húzta össze szemöldökeit Pókember, és mélyen belenézett az előtte álló szemébe.
"Azt hittem apám beszélt veled." Gondolkozott el. "Hát persze, gondolhattam volna, hogy ezt is utolsó utáni pillanatra hagyja." Nevetett fel Uma, ami Peter-t is ugyanarra késztette.
"Gyere, elkísérlek az igazgatóhoz." Fogta meg gyengéden Uma kezét, aminek következtében halvány libabőr jelent meg rajta.
Ennél jobban nem is kezdődhetett volna Uma Lee új élete.......
