Végtelenül

~ 9 ~

Nagyon örülök, hogy sokan olvassátok ezt a történetet, és hogy folyamatosan a folytatásért esedeztek. Nagyon köszönöm nektek!😘 Fantasztikusak vagytok!❤️❤️

Draco kényelmetlenül érezte magát. Nem szeretett senkit sem túlságosan bevonni a magánéletébe, azt meg végképp utálta, ha megmondják neki, mit csináljon. Kelletlenül hajolt a medál fölé, Blaise segítségével az összes pergamenfecnit az asztalra tették.
- Baziteo! - Zamibini elképedve figyelte, ahogy a galacsinok pillanatok alatt olvasható levelekké váltak. Pofátlan cimborája azonnal lecsapott az egyikre, de ő sem tétovázott.

Nem tudom miféle gonosz játékot űzöl velem, de betörni a lakásomba és ezt a nyamvadt medált az éjjeliszekrényemre tenni, az egyáltalán nem tartozik a vicces kategóriába. Mit akarsz ezzel elérni? Tegnap már elmondtam, mindent, amit akartam. Felfogtam, hogy más nőt szeretsz. Mit akarsz még? Miért nem hagysz már békén?

H.G.

- Eléggé magadra haragítottad....
- Nem kérek kommentárt, Zambini – forgatta szemeit Draco.
- Draco Görény Malfoy! Igazán visszaírhatnál, mert rohadtul nem szeretem a befejezetlen dolgokat. Várom a magyarázatot. H.G. Ebben pedig az áll: Hoppá, el is felejtettem, hogy ma nem érsz rá, mert ma van az esküvőd. Én hülye, naiv kis fruska, mit is mertem feltételezni rólad... A nagy Draco Malfoyról, akit senki más nem érdekli, csak saját maga. Meg sem kérdezted, hogy mivel töltöttem az elmúlt pár évet. Leírom neked, nagyon szívesen. Befejeztem a Roxfortot, közben önkénteskedtem több mint két éven keresztül, majd előrehozott vizsgákkal lett belőlem medimágus, később a Varázslati traumák osztályvezetője lettem. Te eközben Ausztráliába menekültél, és ki tudja kikkel hetyegtél, míg én felbontottam az eljegyzésemet Ronnal és kitűnően álltam a sarat Jake Northon romantikus ostromlásának... Vártam rád. Vártam arra a pillanatra, hogy megkeress és tiszta lappal induljunk. Ehelyett egy kibaszott újságból kell értesülnöm arról, hogy hazajössz. Ráadás meglepetésként még meg is nősülsz. Egy igazi gyáva féreg vagy, hogy nem mertél elém állni és a szemembe mondani az igazságot. Már nem is érdekel a magyarázatod, nyomatékosan megkérlek, hogy ne keress. A medált holnap reggel bagolypostával elküldöm. Minden jót!

Draco megsemmisülve hallgatta végig. Gondterhelten simított végig tejfölszőke tincsein. Blaise eközben kíváncsian matatott a többi levél között.
- Ez lehetett az utolsó levél, mert a többin mind az áll, hogy: Írj vissza!- Zambini felnézett a pergamenből. - Őszinte leszek, ezt kurvára elbasztad!
- Befognád a szádat? Hadd gondolkodjak! - emelte fel a hangját. Hermione azzal vádolja, hogy betört a lakásába és visszacsempészte a nyakláncot, holott tegnap este ő maga tette el mindkettőt, az előtte heverő díszdobozba. Felpattant és az íróasztalhoz sietett, majd jó sokáig körmölt.

Nem törtem be a lakásodba, hiszen azt sem tudom, hol laksz. Teljesen jogos a haragod, és rohadtul sajnálom, hogy nem kerestelek meg. Azt hittem, időre van szükséged, és azt gondoltam, boldog vagy a Vízlipatkány mellett. Sejthettem volna, hogy nem, mert a medál végig ott volt nálad. Ahogy most is visszakerült hozzád. Ha nem szeretnélek, nem működne a mágiája, higgy már benne, Merlin szerelmére! Ma reggel a sajátom is jelzett, hogy írtál, majdnem kigyulladt az egész lakásom miatta. Nem tudom, mit vársz tőlem, de ahogy olvastam a leveleidet, te magad sem tudod, mit vársz el saját magadtól. Nem tudom, hogyan hozhatnánk rendbe, de az az érzésem, hogy sehogy, túl nagy a szakadék kettőnk között. Más mederben folyik már az életünk, nekem nincs többé helyem a tiédben, neked pedig az enyémben. A legnagyobb fájdalom az az, hogy nem tudunk túllépni a múlton, és nem tudunk megbocsájtani sem magunknak, sem egymásnak. Hiába szeretnék tisztázni mindent, ezek a dolgok beárnyékolják szerelmünket. Őszintén remélem, hogy megtalálod a boldogságot.

Minden jót,

Draco

A férfi megkönnyebbülten hajtotta félbe a pergament, majd lekicsinyítette, a medálba helyezte, és becsukta azt.
- Gyerünk, készülődjünk! - szólalt meg rekedten Draco. - Ha így haladunk, még elkésünk.
Blaise Zambini csalódottan rázta a fejét.
- Ugyan már, Blaise! Ne vágj ilyen képet! - Draco próbált úgy tenni, mintha mi sem történt volna, ám mégis egy hatalmas űrt érzett a szíve körül. Mindenkinek így lesz a legjobb – mantrázta magában, egészen addig, amíg el nem hitte.

Hermione törökülésben elhelyezkedve olvasta a levelet, mire a végére ért, patakokban folytak a könnyei. Megsemmisülve gyűrte össze a pergament, dühös mozdulattal a sarokba dobta, majd a párnába temette arcát. Miután jól kisírta magát, azon morfondírozott, hogy valószínűleg mindkettejüknek az lesz a legjobb, ha végleg elfelejtik egymást. Túl sokat szenvedtek, sokat nélkülöztek. Draconak teljesen igaza volt abban, hogy a saját útjukat kell járniuk. Ezt roppant egyszerű felismerni, ám a gyakorlatban nem megy ez ennyire egyszerűen, mert belül iszonyatosan fájdalmas. Igazából olyan, mintha megadná magát az ember valaminek, amivel az elvei ütköznek, tenni akar ellene valamit, de mégsem tud, mert egy láthatatlan erő visszahúzza. Talán a félelem, vagy a régi sérelmek, esetleg ezek együttes egyvelege, ami kifogások gyártására készteti az embert. Ha nem hiszünk valamiben eléggé, akkor méginkább lemondunk róla. Hermione Granger pont ezt tette, azt azonban még Draco sem tudta, hogy a végzet elől nem tud elmenekülni. Maximum egy kis időre...