Kopik az élet, vásik a lét

Utolsó fejezet

Kopik az élet és vásik a lét. Ilyen ez. A vonat már halad, de én még mintha a peronon állnék és várnék. Nyugat felől kell érkezzen a szerelvény, de mindenki jobbra néz.

- Ostobák! - Bár lehet engem néz mindenki álmodozó félbolondnak.

Álmodozom, és? Hiszen ott, akkor, amikor az élet glóriája beragyogta az örökzöld mezőt, ami mindig a tavaszt sugározta, akkor az én szívem is rügyet bontott. És volt, hogy árnyékot vetett a bú, eltakarta a fényt, de az idő vasmarka úgyis félrehúzta az útból és újra kivirult. Újra és újra. Mint ahogy a szél kergeti a felhőket és a nap ki-kikukucskál mögülük. Olyan volt az. Zakatol a vonat, de oly messzinek tűnik. Várom, hogy érkezzen, bár tudom, már lekéstem róla. Mintha hallanám a megszokott kattogást az üres mellkasomban vízhangozni. És várom, hogy hozza el azt az érzést, mint akkor. Érezzem újra a forró betonon állva, mint amikor ő is ott volt. Érezzem a vonat verte pórban. Érezzem a tolongó emberek közt, a fülledt levegőben, a türelmetlen múló pillanatokban. Érezzem a vonattal szembe futva, a szívem dobogásában. Csak érezném.

És milyen jó a gyerekeknek! Nekik szabad igazat mondani. Míg mi felnőttek még magunknak is hazudunk. Hazudok én is. Hátha elhiszem, hogy nem is volt jó vele. És akkor talán nem fáj annyira.

Elfordulok, a nap felé nézek. Lehunyom szemeim miközben a napsugarak cirógatják arcom. Sóhajtok egyet, a tüdőmből kiengedem a levegőt, a bensőmből meg őt, de nem enged, pedig tudom, ezt a járatot már törölték.

Zsebembe nyúlok, előveszem a fülhallgatóm, bedugom a fülembe. Elzárom a külvilágtól magam.

Mintha más szívem lenne. Valami bolond, álmodozó hangulatba kerget a zene, amely a dobhártyámon dobog. Ő jut eszembe, a bensőm nem engedi. Őt, ki talán a legjobban értette e romlott életet és ismerte annak minden sötét zeg zugát. Ki az emberekben nem kereste a realitást, mert megelégedett a sajátjával. Megelégedett magával, kit annyit sanyargattak és gyötörtek. Lelkifurdalásom támad, ha azt mondom, van amiért boldog legyek most is, hiába tiltják. Azért, mert értettem fájdalmas szívének üzeneteit, mert az enyémmel egy húron pendült. Értettem őt a két dobogás között is, úgy, mint senki más. Hiszen ebből a dobogásból származom. És büszke vagyok rá és ez boldogsággal tölt el. De sajnos én, immár üres szívű és üres lelkű bohém alak, egyedül maradtam egy magányos szívvel. Az ütem páratlan és egyáltalán nem cseng jól. Lehet maholnap szemrehányásokat teszek majd magamnak a gyengeségemért. A szívem miatt. Azért mert hátat fordítottam a peronnak. És nem szálltam fel egy másik vonatra, ha rossz jeggyel is, értéktelen szívvel és Nélküle. Mert nem vagyok képes elfogadni a hiányát, annak ellenére, hogy a keserűség már gyökeret vert kongó mellkasomban. És kihajtott, virágzásra kész, hisz tavasz van, Nélküle is. Korog a szívem. Mindenki megbámul, sajnál és szánakozik. Én meg legszívesebben kiszakítanám, és a szemétbe dobnám. Már lejárt a garanciája és pénzem nincs megjavítani. Biztosan rossz volt a gyártás, hiszen fiatal még ahhoz, hogy meghibásodjon. De úgy látszik nem lehetetlen.

Csend van, vége lett a dalnak, úgy, hogy észre sem vettem. Visszatértem, én ki valamilyen másik világban keresem legtöbbször a békét és csak néha járok le a Földre látogatóba. Vezet a rutin és végzem a dolgom, bár a lelkem szabadságért kiált. És én annyira szeretném azt a szabadságot. Annyira.. De gyáva teremtmény az ember. A suhanó autók csak fényt szóró bádogdobozok és az emberek is arctalan árnyékok, mert hátukon cipelik a napot. Nem ismerem őket, nem tudom kicsodák, lehetne akár Ő is az egyikük. A nap a szemem égeti és sugarai a bőrőmre vetődnek. Mindenem látják. Mindenem, csak nem ismernek. És nem is fognak, úgy nem, ahogy Ő.