A pestisjárvány árnyékában

I. fejezet - Domosdy Kálmán úrfi szerencsétlensége

1775. október 13.

Domosdy Kálmán úrfi, a maga huszonhárom évével olyan dologra készült, amilyenre tizenöt éve nem akadt példa. Szeretett volna belépni szülei házába, felmenni a szobájába, amelyet már előkészítettek számára a cselédek. Ehhez azonban még haza kellett érnie, s bizony legalább két napi járás tartotta vissza attól, hogy kívánsága teljesüljön.

Domosdy Kálmán mindent eltervezett, s mindent alaposan betanult. Az apja magas körökben mozog, a királynő egyik legfőbb bizalmasa vidéken. Imád vadászni, gyűlöli az embereket, legutóbb pedig arról kapott értesítést, hogy meg kell akadályoznia egy olyan méretű összeesküvést, ami az egész világot megrengetheti. Az anyja igen szigorú, kegyetlen asszony hírében áll, aki a legkülönfélébb kínzási módszerektől sem riad vissza, ha a cselédek megregulázása kerül terítékre. Volt még egy húga, akivel összesen talán háromszor találkozott. Ezek az információk nem sokat értek, hiszen a legközelebbi rokonok a legtávolabbi idegeneknek hatottak.

Ha elfelejtette volna, hogy miért kényszerítették arra, hogy távozzon, akkor csak előkapta az anyja által írt leveleket, s a legelsőből informálódhatott a szörnyűségről, amit elkövetett: megölte herceg Izrényi Jenő fiát. A körülményeket teljes homály fedte, de remélte, hogy az apjához hasonlóan Izrényi is megenyhült, vagy legalább kárpótolta magát egy másik fiúval tizenöt esztendő alatt. Furcsa módon édesapjától soha, egyetlen levelet sem kapott.

Az úrfi sokat gondolkodott azon, hogy miként lehet képes valaki hét esztendősen ilyen durva bűnt elkövetni, de a valódi történésekre nem emlékezett, így elfogadta, hogy képtelen megoldani ezt a bosszantó ügyet. Gyerekfejjel nem tehetett semmit, csak könnyek között hagyhatta, hogy a hintó apja utasítására a birodalmon kívülre vigye. Felnőttként is képtelen volt megoldani az ügyet, mert az emlékek vagy semmivé foszlottak, vagy nem is léteztek igazán.

A hazautazása előtti egy hónapban a kastély főkomornájától is érkezett üzenet, aki a cselédekért felelt. Kálmán különösnek találta ezt, egészen addig, amíg fel nem bontotta a levelet. Egy köszöntés volt, ami kérést tartalmazott. Még másnap feladta a válaszlevelet, amelyben közölte, hogy semmilyen különleges igénye nincs a szobáját illetően, csupán íróasztalt szeretne, ahol esetleges feladatait elláthatja. Emellett rendelt érkezése napjára egy kiadós angolnapörköltöt, amit nagyon megszeretett a külön töltött évek alatt.

Az ablakon keresztül a szél süvítése behallatszódott a hintóba, amely éppen egy erdei szakaszon vágtatott keresztül. A kocsis már számos alkalommal rászólt a lovakra, akik a tőlük telhető leggyorsabb tempóra váltottak, hogy a hintó utasa még sötétedés előtt a közeli fogadóba érjen. Nem kellett okosnak lenni, hogy a felhők állásából bárki kiolvassa a vészesen közeledő vihart. Kálmán némán köszönte meg az égieknek a megjelenő felhőket, hiszen remek okot szolgáltattak ahhoz, hogy kénytelen legyen betérni a Döglött Ponty nevet viselő fogadóba.

A nedves októberi avar szinte visított a lovak patája alatt, különösképpen a kanyarban csúszott ki a hintó, félő volt, hogy utasával együtt a fáknak csapódik. Kálmán inkább azért a Szerzeményért aggódott – így nevezték a Nyugati Nyáj minden kézbesítendő és szigorúan titkos szajréját annak érdekében, hogy alibit szolgáltathasson, ha éppen egy arra érdemtelen ember fülébe jutna róla bármilyen információ –, na meg azért, hogy el ne rontsa a jelszót, amivel igazolni tudja magát a fogadós előtt.

Ahelyett, hogy a szokásos latin szentencia megjegyzésére kötelezték volna, bonyolult kézmozdulatokkal kellett előhívnia a jobb kezének középső ujján található pillangót, amelynek hasában feltűnt a száma, a kis hetvenhármas. A Nyugati Nyáj rendje annyira titkos volt, hogy sokszor még a tagok sem tudtak egymásról. Csupán a rend vezetője, az Összekötő ismerte valamennyiüket. Belépni pedig csak az tudott, akit az Összekötő a Habsburgok ellen tanúsított érdemeiért kitüntetett a pillangóval és a hozzá tartozó számmal. Minden pillangó egy kicsit más volt, Kálmáné a hátán feküdt, a száma satnyán árulkodott arról, hogy a rendhez tartozik.