Nagy Abigél szokás szerint most is az Almáskertben ücsörgött. Egy kovácsoltvas padon
pihent, kalapja széles karimájáról fekete fátyol lógott, ami eltakarta szép, ámde korához
képest túlontúl meggyötört arcát.
A dáma huszonegy évet élt csak le az életéből,
szinte gyerek volt még. Korra. Ovális arca, melyet bíborvörös hajkorona keretezett, és
gyönyörű mandulavágású szemei bánatról tanúskodtak. Kézfeje sápadt bőrén átütöttek az
erei, ahogy néha meg-megállva, elgondolkozva körmölt egy bőrkötéses füzetbe.
Fitos orrát
ráncolva a koncentrálástól, ahogy megmártotta lúdtollát a mélyfekete tintában. A fátyolt egy
pillanatra meglebbentette a szél, láttatva a nő arcán pihenő megannyi szeplőt, amelyek
csintalanná tették arcvonásait.
Annak idején Molnár Balázs is ezért szeretett bele.
Elbűvölte az akkor még csupán tizenhat éves lány szelíd tekintete, és huncut mosolya. A férfi
ekkor volt húsz éves, ami ellehetetlenítette a kapcsolatukat. Tudta, hogy Abigél is szereti őt,
így mindkettőjüknek kíméletlen hosszú volt a várakozás.
Minden rendben lett volna, ha nem
történik egy kis baleset. Egy elborult pillanatban a lány nem bírt magával, és megcsókolta
szerelmét.
Nem lett volna baj, ha szüleinek nem jut fülébe az eset, a szomszédban lakó
Andrény Ferenc által, aki férfi létére igencsak nagy pletykafészek volt.
Nem lett volna baj, ha
szülei nem aznap akarták volna neki bemutatni leendő férjét, Jánossy Albertet, a tudóst.
A
tizenkilenc éves fiú már ekkor is egy sótlan alak volt, és a nő első látásra megutálta.
Nem
tudott vele másról társalogni, csakis a férfi kísérleteiről, valamint csakis a férfiról saját
magáról. Semmi kétség, Albert nárcisztikus és egoista beállítottságú volt, akkor érezte jól
magát ha ő volt a középpontban.
Abigél a vacsora után, amit pechére közösen kellett az ifjú tudóssal elköltenie, kiszökött a
szobájából, hogy meglátogassa Balázst, és elmondja neki, mi történt. A férfi lakásán azonban
csak egy levélke várta, melyben szerelme elmondta: nem kívánja többet bajba sodorni, ezért
elmegy, és azt kéri a lánytól, felejtse el őt.
A nő sóhajtva elővette a bőrkötéses füzet hátuljába ragasztott borítékot, és kirázta belőle az
ominózus papírfecnit.
Noha hét éve minden nap elolvasta, képtelen volt megtenni a levélben
kérteket. Képtelen volt örökre elfelejteni Molnár Balázst, habár tudta, hogy kapcsolatuk
immár örökké lehetetlenné vált azáltal, hogy a nőt szülei kényszerítették, hogy egybekeljen
Jánossy Albertel. Nap mint nap egy olyan ember mellett kelt fel, akit teljes szívéből gyűlölt.
Egyetlen vigasza ez a bőrkötéses füzet volt, melyet most is a kezében tartott. Belelapozott.
A
teleírt oldalak halkan zörögtek kezei közt.
- Kedves Balázs! - így kezdődött az első levél - Noha még csak egy napja mentél el, máris
hiányzol, mert tudom, hogy ezúttal nem jössz vissza hozzám…
- Kedves Balázs! Ma volt az esküvőm. Legszívesebben teli torokból sikoltoztam volna, amikor a
szüleim az oltárhoz vezettek. Én nem akartam más férfit soha rajtad kívül! Főleg nem azt a
hülye Albertet…
- Kedves Balázs! Utálok élni nélküled…
A nő felsóhajtott, majd még egyszer megmártotta a tollat a tintába, és gondosan kerekítve a
betűket, leírta az utolsó mondatot:
- Most elbúcsúzom. Sajnálom, de képtelen vagyok boldogtalanul élni… A nő zöld szeméből
egy sós könnycsepp cseppent az érdes papírra. Elővette a kis pisztolyt, amit magával hozott és a szíve felé fordította a csövet.
Mély levegőt vett…
*****************
Egy pisztolylövés zavarta fel az Almáskertben költő madarakat. A kovácsoltvas padon ülő
fiatal dáma kezéből kiesett a fegyver, és lassan a földre csúszott.
Másnap találták meg holtan, a saját vérébe fagyva az almáskerti levelek közt.
