10.1

244 26 0
                                    

Az elkövetkező napokban teljesen ki voltam fordulva önmagamból. Türelmesen vártam, ahogy Sun-Hee mondta, de nem történt semmi. És ez már kezdett az őrületbe kergetni. Az egyetlen dolog, ami elterelte a gondolataimat, az a rajzolás volt. Még szerencse, hogy mindig volt min dolgoznom. Így a napok többségét a kis dolgozószobámban töltöttem, egy üveg brandy társaságában... Sorának nem mondtam semmit (én magam sem tudom, miért), aki csendben figyelte a magamba zuhanásomat, és várt. De neki előbb elfogyott a türelme.

Egyik este, miután már lefeküdtek a kicsik, be is rontott hozzám, mert én természetesen a kis zugomban rajzolgattam, és néha-néha iszogattam. Oké, valójában, pár nap alatt, ha egy pohárkányit megittam. Nem szerettem az alkoholt, és nem is akartam inni a gyerekek miatt.

Szóval, Sora becsukta maga után az ajtót, és maga előtt összefont karokkal, számonkérően nézett rám.

- Wataru, ez így nem mehet tovább!

Nem szóltam semmit, csak magamban motyogva húzogattam tovább a vonalakat.

A fejét csóválta, majd az asztalomhoz lépve, kikapcsolta a rajzpadomat.

- Hé! – pillantottam végre fel rá. Homlokán apró ráncok húzódtak, a szemei viszont aggódva tekintettek le rám.

- Wataru – lágyult el a tekintete. Leguggolt, kezeit pedig a combomra helyezte, úgy nézett fel. – Mi a baj?

- Hogy mi a baj? – ráztam a fejem. – Túl sok minden ahhoz, hogy fel tudjam dolgozni – kaptam a halántékomhoz.

- Gyere – állt hirtelen fel, én pedig hagytam, hogy a hálószobába vezessen. Leültetett az ágyra, és ő maga is mellém telepedett. Sóhajtva dőltem neki a karjának. Várta, hogy elkezdjem.

- Sun-Heeval elmentünk sétálni a parkba, amikor Tündérkét is vittem.

- Már jól kezdődik – dünnyögte.

- És megláttuk Reikot és Yukit, ahogy egy padon ülve csókolóznak. – nagyot nyeltem. – Nem vettek észre minket, ezért hamar el is siettük. És én egyszerűen nem bírom feldolgozni, hogy ők ketten... Ahogy azt sem, hogy miért nem árulták el nekünk.

Sora döbbenten hallgatott. Erre ő sem számított. Szótlanul ült, maga elé meredve.

- Azt a... - nyögte. – Akkor már értem, miért vagy ennyire sokkos állapotban.

- Sun-Hee azt mondta, várjunk, amíg maguktól elmondják, de még mindig semmi – folytattam. – Ráadásul, azt se tudom, mégis hogyan reagáljak a kapcsolatukra! Érted, mire célzok...

Aprót bólintott.

- Egyszerűen nem tudom, mitévő legyek, és ez az őrületbe kerget!

- És ezért alkoholba fojtottad bánatod.

- Tudod, hogy nem szoktam inni – motyogtam. – Most sem ittam. Az a brandy csak dísznek van ott.

- Akkor van még benne? – csillant fel a szeme.

- Nem, Sora, nem iszunk! – nyöszögtem. – Ajh, nem tudom! – fogtam a fejem.

- Figyelj, az biztos, hogy ez így tényleg nem mehet tovább. Holnap beszélünk Reikoval, rendben?

- Oké – dünnyögtem.

Sora egy puszit nyomott a fejem búbjára.

- Ideje aludni lassan – pillantott rá a telefonjára. – Holnap péntek... Akkor majd délután beugrunk anyuékhoz.

Átöltöztünk, majd mindketten befeküdtünk az ágyba. Sora lekapcsolta a kislámpát.

- Jó éjt – suttogta.

Meant to be yours 2Where stories live. Discover now