-ˋˏ ༻❁༺ ˎˊ-
🥀ℍ𝕒𝕟 𝕁𝕚𝕤𝕦𝕟𝕘🥀
Már egy hónap telt el, azóta a furcsa eset óta. Időközben Felix és Jeongin bemutattak a barátaiknak, akik már első találkozásunkkor úgy viselkedtek velem, mintha már régebb óta ismernének. Ma lesz a suli utolsó napja, ám az osztályfőnök nem hagyhatta ki, hogy egy teljes napon keresztül minket untasson. Reggel, szokás szerint elfoglaltam helyem barátaim mellett, majd a szokásos tervet választottam: az ablakon való bámészkodást. Talán egy pillanatra hunyhattam le szemeimet, de egy nagyon furcsa pillanatot láttam. Egy fiút láttam, aki könnyes szemekkel nyújtja a karját felém.
-Minho...
-Hogy mondtad?! —kiáltott rám Jeongin, mire az egész osztály, beleértve az osztályfőnököt is, minket nézett— Elnézést tanárnő...folytassa nyugodtan.
Amint az óra véget ért, habozás nélkül mentem ki a sulink tetejére, majd a korlátra támaszkodva fújtam ki a levegőt. Ki volt az a fiú? Az ő nevét mondhattam ki? Jeongin miért reagált olyan furcsán? Kérdéseim és zakatoló szívem nem tudtak lenyugodni, ezért felemeltem fejemet, hogy a várost nézzem inkább, a talaj helyett. Belegondoltam, hogy amint vége a sulinak, mindenképp el kell mennem dolgozni, ugyanis az örökségemből, amit családom hagyott rám, nem sok maradt. A családom...ami már régóta nincs. Órámra pillantottam és mivel az időérzékem jó volt, jól éreztem, hogy hamarosan becsöngetnek. Ahogy elindultam az ajtó felé, a szekrényem kulcsa úgy döntött, hogy kivándorol kicsiny zsebemből, egyenesen a földre. Amint lehajoltam érte, egyidőben fogtam meg valaki kezét is. Lassan kerestem meg szemeit, majd mikor megtaláltam, ijedten "ültem" le a földre. Nem volt rajta egyenruha, kisugárzása pedig nem az átlagos középiskolás fiúét sugallta. Mosolyogva hajolt hozzám közelebb és adta oda kulcsomat, miközben nekem egy árva szó sem jött ki a számon.
-Siess be, mert el fogsz késni. Felixék épp rólad beszélnek. Ahogy hallom, aggódnak érted. —mondata végébe belekuncogott, majd levette az eddig arcát eltakaró maszkját.
Szinte olyan volt, mint akit egy könyvből, vagy éppen az álmomból szedtek ki. Tökéletes vonásai, igéző szemei és dús ajkai szinte egyből megőrjítettek. Talán már túlságosan is, hisz elpirultan vágtam hozzá, a világ leggyerekesebb kérdését.
-Te...te vagy Minho?
-Ugye nem ijedtél meg nagyon a teremben, mikor megmutattam neked azt az emlékképet? Vagy...te talán félsz tőlem, Jisung?
-Az emlékképet? Te? Ne–nem, vagyis, de... De, te honnan ismersz? Hogy jöttél ide? Miért–
-Shh, nem kell ennyit kérdezned. —tette ujját számra, majd másik kezével megsimította arcomat.
Akaratlanul is belehelyeztem arcomat tenyerébe. Vöröslő szemei túl valósnak tűntek egy kontaktlencséhez, bőre pedig szinte halványabb volt, mint az elmúló félelmem. Mikor ismét szemembe nézett, egy újabb és újabb emlék tört elő bennem, csak úgy, mint nemrég, a tanteremben.
-Te...vissza tudod adni, az emlékeimet? Akár arról a kiesett napról is?
🥀𝕃𝕖𝕖 𝕄𝕚𝕟𝕙𝕠🥀
-Igen, de biztosan szeretnél mindenre emlékezni, Sungie? Néha az emlékeke nagyon fájni tudnak.
-Ki–kibírom.
Az iskola csengője figyelmeztetett minket, hogy hamarosan kiküldenek valakit Jisung megkeresésére, ezért nem várhattam tovább. Az egyetlen hely, ahova mind a ketten mehettünk és senki sem zavart minket, az a háza volt, így hát oda vittem. Mikor kinyitotta szemeit, kiszabadult kezem közül és a konyhába rohant, hol megragadt egy kést.
