9.

241 17 7
                                    

-Nem -közöltem. - Biztos, hogy nem rakjátok ezt a borzalmat az autóra. Másfél tizeddel lassabb leszek!
-Nézd, Emma -csóválta a fejét Tomi. - Fred felfüggesztése eltörött, és bármikor eltörhet a tiéd is. A bajnoki címért harcolunk, nem eshetsz ki!
-Azért törött el neki, mert úgy vezet, mint egy vadállat. Olyan tempóval nem szabad rámenni akkora kerékvetőre, ráadásul minden körben, mert bármilyen felfüggesztés eltörne!
-Emma, nem vagy abban a helyzetben, hogy parancsolgass a csapatnak.
Kétségbeesetten néztem Csabáékra, akik csak csóválták a fejüket: ebbe már nekik sem volt beleszólásuk. Norbi segített tervezni ezt az új felfüggesztést, ami tényleg stabilabb és biztos, hogy lassabb, de nem ő dönti el, hogy felrakjuk-e.
-Tomi, én nyerni szeretnék!
Már nem mertem mást mondani, nehogy a szinte ingyen helyemet kockáztassam, csak kétségbeesetten néztem csapatfőnökünkre.
-Mi is, Emma.
Megértettem, hogy már tök mindegy, úgyhogy hátat fordítottam és inkább ott tevékenykedtem, ahol tényleg számított: a pályán.
Egész héten azon agyaltam, hogy ezzel a felfüggesztéssel hogyan lehetek gyorsabb. A féktávjaimon biztosan változtatni kell, de későbbi fékezéssel elbúcsúzhatok a híres gumikezelésemtől. Szinte minden előnyömet elveszítem, mert én nem a körülményekhez alkalmazkodó, hanem a körülményeket magamhoz igazító pilóta vagyok.

Ezek a nagyívű gondolatok a gimnáziumi tanévzáró közben fogalmazódtak meg bennem: az igazgató szokás szerint nagyon hosszú beszédet mondott, én pedig az utált magassarkúmban szenvedtem, amit Anya erőltetett rám. Óriási pech, hogy ezen a héten pont nincsen versenyünk, a tanévzáróknál jobban talán csak a tanévnyitókat utáltam, és egy versenyhétvége megfelelő indok arra, hogy ne vegyek részt rajta.

Szerencsére semmi, még az igazgatói beszédek sem tartanak örökké, így előbb-utóbb felmehettünk az osztályba, hogy eljöjjön az a pillanat, amiért szintén nem vagyok annyira oda: a bizonyítványosztás. Viszonylag a névsor elején vagyok, úgyhogy hamar eljött a pillanat, amikor az osztályfőnökünk átadta a kék könyvecskémet.
-Emma, Emma. - kommentálta-, nem mondom, hogy nem próbálkoztál, de lehetett volna jobb is.
Én nem így gondoltam. Rágyúrtam, és így szinte az összes jegyem ötös volt, két tantárgy kivételével, a hármas töri és négyes nyelvtan szerintem viszont abszolút nem számított rossz eredménynek. Amióta Anya nem fizeti a versenyzést, átértékelődtek a dolgok az életemben. A suliban a legtöbb tantárgyból próbáltam javítani, de nem Anya miatt, hanem arra az esetre, ha abba kell hagynom a versenyzést, kitaláljak valami B-tervet és tovább tudjak tanulni. Minden nap szponzorokkal és szponzorjelöltekkel, Forma 3-as csapatokkal, pilótanevelő programok tagjaival emaileztem, én egyre inkább belejöttem az üzletelésbe, és végre sikerült felhasználnom a franciatudásom. Mivel Magyarországon kevesen kaphatóak ilyesmire, írtam francia cégeknek tényként kezelve, hogy apukám francia volt, így egy francia partnerem is lett. Rájöttem, hogy rengeteget számít a média és az eladhatóság, úgyhogy elkezdtem egyre többet használni a közösségi oldalakat is.

Az sem elhanyagolható, hogy még soha nem foglalkoztam ennyit az autóval, mert tudtam, hogy ha most bajnok leszek, az rengeteget lendít majd a karrieremen. Téli szezonra elkezdtem felvenni a kapcsolatot néhány Formula Renault és Euroformula csapattal, de ezt feladtam, mert rájöttem, hogy amíg nem lesz biztos anyagi hátterem, addig ez a tevékenység felesleges, rám sem néznek.

A pályán egyébként elképesztő hangulat uralkodott, hiszen Rosberg jön! Mindenki neki szurkol itt, a Forma 1 bajnoki esélyese... Ez egy autósportos találkozó volt, amit nagyon rég óta minden évben a Pannónia Ringen tartottak, és főleg feltörekvő magyar tehetségek, gokartosok vettek részt rajta. Minden évben volt egy vendég: tavaly Michelisz Norbi, azelőtt Ralf Schumacher, de attól, hogy Nico Rosberg jön, mindenki teljes extázisba került.
-Már csak pár perc! - sóhajtott Zaza, az a kilenc éves gokartos fiú, aki most a mi régi garázsunkban van néhány társával.
-Nem hiszem el, hogy találkozunk vele mi is! - Lili volt az egyik legnépszerűbb csajszi a magyar gokartvilágban, Zazával egy korcsoportban versenyeztek, de véleményem szerint inkább színésznőnek kellett volna lennie.-Mennyit hallottam arról, amikor utoljára itt járt! Tényleg alig tudtatok beszélni vele?
-Igen, - nevettem el magam. - Alig tudtam angolul.
-De valamit megértettél? - faggatott Zaza, mire bólintottam.
-Mit?
-Nem emlékszem pontosan, valamennyit beszélgettünk azért... - füllentettem. Emlékeztem, mit mondott: ,,Én tudom, milyen a közkedvenc csapattársának lenni: kitartás, csajszi!". De ez az én titkom.
-Rosberg a példaképed? - kérdezte Lili. Ezen elgondolkodtam, aztán bólintottam. Nem, nem Rosberg a példaképem, de azt, hogy valójában ki az, még soha senkinek nem árultam el. Ennek főleg az volt az oka, hogy Fred Senna a csapattársam, és drámakirálynőnek tartanának, ha közölném, hogy Alain Prost a példaképem, ebben biztos voltam, főleg a motoros napon lezajlott beszélgetés után. Ha megkérdezte volna, akkor elmondom természetesen, de nem szerettem volna veszekedést szítani ezzel is. Abban biztos voltam, hogy szeretnék vezetni és a vezetéshez hozzáállni, mint ő, de ezt megtartottam a saját kis titkomnak.
-Azt hiszem, igen, Rosberg. -válaszoltam Lilinek.
Felhúztam egy csapatlogós és rajtszámos baseball sapkát, aztán kinéztem.
-Megjött!

Sajnos hiába tudtuk ezt, csak a dedikálásnak és beszélgetésnek szánt idő alatt találkozhattunk vele. Előrelátó voltam, mert, habár kötelező volt csapatruhát viselni, én magammal hoztam a Rosberges sapkám is, hogy aláírathassam vele.
Elképesztően jól volt megszervezve a rendezvény, azt hiszem, egyik évben sem volt annyira színvonalas, mint idén, amióta részt veszek rajt. Reggel, miután mindenki megérkezett, volt egy hasonló találkozó, mint a motoros napon: csapatokat sorsoltunk. Nem volt szerencsém, mivel az első, akivel egy csapatba kerültem, nem volt más, mint Fred Senna. El sem lehet mondani, mennyire idegesek voltunk, de szerencsére a többiek jó fejek voltak: három gokartos fiú, Benedek, Bálint és Ábel mellett, akik velünk egy idősek voltak és az ország különböző pontjairól jöttek, Anna, egy nagyon cuki kislány és Tony, egy Formula Renault-s srác csatlakozott hozzánk. Az első programnak az ismerkedés volt a célja, csapatnevet és ,,bázist" kellett keresni a pályán. A csapatnevünk nagyon gagyi lett, a neveink kezdőbetűiből összemixelt szó, a FETATÁBB, a bázisunk pedig a mi boxunk Freddel, egyértelműen. Ezek után kaptunk egy időbeosztást, hogy mikor mit kell csinálnunk ahhoz, hogy ne találkozzunk a többi csapattal. Először a gokartpályára mentünk, ahol volt egy kis időnk egymás ellen versenyezni. Elégedettséggel töltött el, hogy hiába nem ültem hetek óta gokartban, így is gyorsabb voltam majdnem mindenkinél, ez a mi versenyünk volt Sennával. Mint mindig. Ezután ebédeltünk, közben pedig rengeteget beszélgettünk egymással: kiderült, hogy Tony és Ábel a Forma 1-ben Hamiltonnak szurkolnak, Beni Räikkönnennek, Bence pedig Vettelnek. Anna azt mondta, ő Rosbergnek, de valószínűleg akkor kezdett neki szurkolni, amikor megtudta, hogy találkozni fog vele. Elmosolyodtam, hiszen én is így voltam ezzel.

Még néhány végtelennek tűnő, feledhető program után végre eljött az, amire vártunk: a mi csapatunk is találkozhat Nico Rosberggel. Felkaptam a Rosberges baseball-sapkám, és mehettünk is.
-Miért nem hoztam el én is? - mutatott Fred a kezemben lévő Mercedeses darabra.
-Mert nem vagy előrelátó. - nevettem el magam. - De az autóban se, ezért estél ki.
-Ne próbáld meg rám kenni, hogy eltört a felfüggesztésem!
-Ne próbáld megmagyarázni, hogy nem a te hibád volt.
-Attól még nem leszel jobb, hogy mindenbe bele tudsz magyarázni bármit.
-Senna! - sóhajtottam, és már kezdtem is volna az érvelést, ha Rosberg nem szakít félbe.
-Sziasztok! - köszönt angolul.

Aláírta a többiek cuccait, fényképezkedtek, beszélgettek, mi pedig csöndben vitatkoztunk tovább drága csapattársammal, amíg sorra nem kerültünk. Legnagyobb meglepetésünkre ránk nézett, elmosolyodott, felhúzta a szemöldökét, és megkérdezte:
-Ti még mindig csapattársak vagytok?
Egy pillanatig megszólalni sem tudtunk a döbbenettől, aztán én reagáltam először.
-Sajnos.
Egy-egy képre odaálltunk Rosberg mellé, aláírta a sapkámat, de mégegy meglepetést tartogatott ez a nap.
-Emma, körbesétálod velem a pályát?- nem tudtam, hogy min lepődjek meg jobban: azon, hogy Nico Rosberg emlékszik rám név szerint, vagy azon, hogy megkérdezi, hogy körbesétálom-e vele a pályát.
Bólintottam, és a célegyenes felé sétálva még a nyelvemet kinyújtva visszanéztem Sennára, aki talán még döbbentebb volt nálam.
-Milyen a Forma 4? - kérdezte a példaképem. Először megszólalni sem tudtam a döbbenettől, hogy ezt is tudja, aztán kimondtam az első szót, ami eszembe jutott róla.
-Drága. - közöltem.
-Hát igen. - rám mosolygott. - És Senna? Már pofára esett az egójában?
-Még nem, de hamarosan. - nevettem el magam. Bólintott.
-Trükkös ez a kanyarkombináció. - gondolkodott el, ahogy továbbsétáltunk az aszfaltcsíkon. - F4-es autóval sem padlógáz, ugye?
-Nem, de azért Senna megpróbálta párszor.
-El tudom képzelni a következményét. Nem törött el a felfüggesztése?
Rosbergre néztem, és sóhajtottam.
-Ez rosszat jelent, ugye? Mesélhetsz, kíváncsi vagyok F4-es sztorikra.
Elmeséltem neki. Szinte mindent, azt is, hogy nincs pénzem, azt is, hogy a csapat Sennát preferálja, jó hosszan és egyre idegesebben. Végighallgatott, és ezt mondta:
-Az, hogy ő milyen, nyilván más kérdés, de... - megvakarta a fejét.- Nem tehet róla, hogy preferálják. Ha te lennél Senna, akkor te is örömmel élnél ezekkel a lehetőségekkel. Ez egy ilyen világ, de... Szurkolok neked.

Első felvonás (Út a Forma 1-ig) //BEFEJEZETT//Where stories live. Discover now