Árnyékok vagyunk ✓ [ Befejezett ]

11. fejezet

Felállt és így teljes valójában láttam Őt. Az arca semmit sem változott, Ő volt az, akibe beleszerettem. Itt állt előttem egy karnyújtásnyira és mégis oly távolinak tűnt. Ettől teljesen nosztalgikus hangulatba kerültem, mintha ezeket az érzéseket már átéltem volna egyszer. Igen, és ez az érzés fejen is vágott, akkor éreztem ezt, amikor még Snoke volt a fontosabb nálam. Most is ez a helyzet, ugye? Hát, persze! Mit vártam? Évekre eltűnök és amikor felbukkanok majd a nyakamba borul? Kár volt ebben reménykedni! A fájdalom belém hasított és újra azt a tehetetlen dühöt éreztem és a visszautasítás keserű ízét a számba. Ő közben teljesen elmerült a sötétben és most már nem velem van. Már nem egy oldalon állunk és így nem is lehetünk együtt. 

 A szemem pásztázta az arcát és a haját. Az arcom valószínűleg elárult, mert ő is csak nézett. Tudom, hogy most úgy vagyunk itt, mint két vadidegen de bár megcsókolna és azt mondaná, hogy sajnálom és szeretlek és ketten elrepülnénk a szivárvány alatt... Istenem! Csoda, hogy nem fakadok most sírva. Talán az adrenalin az, ami még egyben tart. Vagy a bennem egyre jobban gyűlő fájdalom és düh. Fáj, hogy nem én vagyok neki a legfontosabb, hanem minden más fontosabb neki. Snoke, az Első Rend és Luke bosszúja...

Közelebb lépet, a maszkját ledobta egy hamuval teli asztalra. Megforgattam a szemeimet, nagyon drámai volt. Összekaptam magam és rendeztem az arcvonásaimat. Még közelebb lépett hozzám és már kezdett zavarba hozni a közelsége. Egy pillanatra ránéztem de nem bírtam tovább.

– Mesélj a droidról!

– BB egység, szelén hajtóművel, hiperszkennerres védőmodullal. Egyedi darab.

– Egy űrtérkép részletét tárolja, a többi nálunk van. Megtaláltuk a Birodalom archívumában, de ez hiányzott. Te rá tudtad venni, hogy megmutassa. Te! Tudják egyáltalán, hogy ki vagy? – kérdezte teljesen lenézően, mintha egy szemét lennék. Pedig, a Lovagok nem szemetek... de még én sem tudom ki vagyok, nem hogy ők.

– Tudod, hogy megszerzem, amit akarok! – mondta és hát, persze, hogy tudtam.

Kezét az hajamhoz tette, csak pár centire volt tőlem. Elhúzódtam mert már előre tudtam, hogy fájni fog és ha ennyire közel van, még koncentrálni sem tudok rendesen de a gyerekek összes képét és feléjük érzett érzéseimet becsomagoltam egy fadobozba, aminek a tetejét a rózsaszínfa vésete díszítette. Behunytam a szemem és minden erőmmel összpontosítottam de mióta utoljára, ott az Esős bolygón csinálta velem, azóta sokkal erősebb lett. Úgy olvasott bennem, mintha csak egy képes könyvet nézegetne. Ő edzett és fejlődött, én pedig lemaradtam mögötte. Már hosszú ideje csak a hátát látom, ahogy távolodik.

Az arcával is közelebb hajolt és ez nem segített, hogy jobban fókuszáljak.

– Olyan magányos vagy... – mondta és kissé elcsuklott a hangja, ettől a sírás kibuggyant belőlem.

– Félsz és éjszaka nem tudsz aludni. – csak sírtam és próbáltam összetartani magam de az emlékek előtörtek. Miért csinálja ezt velem?

– A tópartra gondolsz. Látom is. Látom még a rózsaszínfát is... – itt elbizonytalanodott én pedig új erőre kaptam, hogy erősebben védjem a gyerekeket.

– És Han Solot. – mondta és mintha sértettséget éreznék felőle.

– Azt kívánod, bár a Te Apád lenne... Csalódást okozott volna! – Hagyja már abba! Neki legalább volt Apja és Anyja de eldobta mert bolond volt! Végtelenül dühös lettem rá.

– Tűnj el a fejemből! – kiáltottam rá és elkezdtem ellenkezni.

– Láttad a térképet. Odabent van és most átadod nekem! Nem kell félned, én is érzem... – egyre jobban koncentráltam és így, hogy már nem kettőnkre gondolok még menni is fog. Az pedig, hogy ellépett tőlem és nem a száját nézem folyamatosan sokat segített, köszi!

– Tőlem nem tudsz meg semmit!

– Meglátjuk... – mondta magabiztosan. Ő is érezte, hogy már nem az vagyok, aki régen de össze szedtem magam és újra bele néztem a szemébe. Éreztem, hogy összekapcsolódtunk, bár fájt mert agresszívan akarta az infót és már nem volt olyan figyelmes, mint eddig de tudtam, hogy hogy állíthatom le. Elkezdtem én is a fejébe turkálni. Tudtam Leiától, hogy a nagyapját bálványozza, ezért őt kerestem az elméjébe. Tudtam, hogy lehet a leghatékonyabban kiszedni belőle azt, amit akarok, hiszen ő tanította meg. Egyre erősebben és erősebben akartam a gondolataid és az emlékeit. Bedőltem és csak a szemére koncentráltam. Most már ő is nehezebben vette a levegőt, úgy mint a teszten de akkor ez teljesen magamtól ment, most erőltetnem kell. Talán a lelki állapotom miatt, ha újra olyan lennék mint régen. Nem lehetek már és megráztam a fejem.

És akkor megéreztem valamit.

– Tudom, hogy félsz... – mondtam neki lassan és ettől megremegett a karja.

– Attól, hogy sosem leszel olyan erős, mint Darth Vader! – ahogy kimondtam visszarántotta a kezét és csodálkozva nézett. Tudtam, hogy jobban félti a kis titkait mint, hogy kiszedje belőlem a térképet. Ziháltam és ő pedig hátrált, aztán pedig kiviharzott.

Pár percet pihentem és helyretettem a gondolataimat. Ezután már csak a menekülésre tudtam gondolni. Ha Ren vissza ér talán... nem! Nem szabad megvárnom. Elkezdtem mocorogni és a kezeimet kiszabadítani de nem ment. Kár, hogy egyedül vagyok mert most jól jönne a segítség. Pont ebben a pillanatban meghallottam egy rohamosztagos katona rádióját. Itt van a hátam mögött? Végig itt állt? Hát ez remek hír! Mosolyognom kellett. Behunytam a szemem és csak rá figyeltem.

– Most el fogsz oldozni, és nyitva hagyod a cellám ajtaját. – mondtam magabiztosan, azért ha mélyen a szemébe néznék könnyebben menne.

Nem is ment elsőre vagy kétszer el kellett mondanom mire bejött de az a lényeg, hogy végül sikerült. Eloldozott és még a fegyverét is odaadta. Hát már most sajnálom ezt a katonát, ha Ren rájön, hogy elszöktem és milyen dühös lesz. Istenem! Megcsóváltam a fejem.

Nem méláztam tovább, csak szaladtam. Bujkáltam és próbáltam kijutni ebből a labirintusból.

Épp egy vadászt akartam elkötni, amikor megéreztem, hogy Han Solo leszállt a bolygón. Elkezdtem inkább őket keresni mert éreztem, ahogy Finn irtó mérges lesz. Mentem feléjük és útba esett egy hangár. Láttam egy TIE vadászt és talán az első terv volt a jó de hirtelen minden oldalról rohamosztagosokat hallottam közeledni és kellett egy egérút. Túl sokan voltak és ha használom az Erőt, Ren rögtön meg fogja tudni, hogy mit csinálok, ezért inkább meghátráltam. Lemásztam egy falon és bebújtam egy rekeszbe. Megvártam míg tiszta nem lett a terep és elkezdtem visszamászni. Befordultam egy sarkon és hirtelen Han, Finn és Chewie tűnt fel. Úgy megörültem nekik!

– Jól vagy? Mi történt? Bántott téged? – lépett közelebb hozzám.

– Finn, mit keresel itt? – azt hittem már rég, világokkal arrébb van.

– Eljöttünk érted! – mondta és Chewie közbe szólt. – Mit mondott?

– Hogy a te ötleted volt... – ettől annyira meghatódtam, hogy megöleltem. Rögtön Zola jutott az eszembe. Ő is mindig így gondoskodott rólam.

– Köszönöm. – suttogtam neki tiszta szívből.

Kiszaladtunk a Sólyom felé de láttam, hogy a flotta sorra hullik le az égről. Nem értettem, hogy mi történik de bármit is csinálnak nagyon rosszul állunk. Valamit tenni kéne! Han megemlítette, hogy van egy zsák bombája és ránk nézett kérdően. Finnel bólintottunk egyet és vele mentünk segíteni, beverekedték magukat az épületbe, amit fel akartak robbantani. Mi pedig Finnel, elszaladtunk egy biztosítótáblához, ahol kiiktattam egyet, amitől az összes ajtó kinyílt és szabad utat biztosítottam nekik. Megéreztem Rent, ahogy feldúltan közeledik és kapkodni kezdtem, hogy hamarabb visszaérjünk.