𝘀𝗺𝗶𝗹𝗲 | 𝚑𝚢𝚞𝚗𝚒𝚗.

smile

utálom, hogy egyedül vagyok.

miért nincsenek barátaim?

miért kell állandóan összezárva lennem velük?

ha csak egy alkalomra is, valaki bárcsak tényleg vakon elhitetné velem, hogy akár egy hangyányit is, de számítok - ha nem is másoknak, vagy a világnak; neki igen.

a vízgőz ismét forrón telepedett a fürdőszobára, rám.

nehéz volt levegőt vennem, mégsem mozdultam meg.

nem éreztem jól magam.

most nem csak lelkileg éreztem magam halottnak, hanem fizikailag is.

ijesztő volt az egyre csak növekvő duzzanat és elszíneződés, mely a bal csuklómat díszítette.

az ajándék, melyet másoktól kaptam, amit muszáj büszkén viselnem magamon.

de miért?

mert féltem elfutni?

mert hagytam, hogy bántsanak?

talán, mert nem volt más esélyem.

a saját magam okozta sebeim senki sem látta.

a kapott verbális sérelmek kívülről leperegnek rólam, de a lelkembe egy ideje már ott rohadnak, s rohamosan rontják az állapotom.

csak nincs, ki észrevegye őket.

❛ ne ugass vissza állandóan! ❜

❛ semmire sem vagy képes?! ❜

❛ ha tudtam volna, hogy ilyen leszel, nem is kellettél volna! ❜

❛ undorító vagy! ❜

❛ képmutató idióta! ❜

❛ nem csodálom, hogy nincsenek barátaid ❜

❛ csak a levegőt szívod el a másik elől! ❜

❛ tartod a markod, van bőr a képeden kérni, mikor semmit sem tettél azért, hogy kapj! ❜

soha az életben nem kértem semmit, miért vádolsz mindig olyannal, amihez közöm sincs??

az első kibuggyanó könnycsepp szinte felfrissíti arcom egy apró vonalát, az utat, melyet megejtve lezuhan a forró habokkal telített óceánba.

nincs erőm összezárni az ajkaim; nincs erőm visszafogni a tüdőmet szétfeszítő levegő hangos sóhajokban való távozását; nincs erőm halkan nyeldekelni azt a temérdek nyálat, mi már egy ideje csak hontalanul tengődik a zilálástól szárazzá vált szájüregemben; nincs erőm felnyitni a könnyektől nedves pilláim; nincs erőm azokra a pillanatokra gondolni, mikor a pokolba tudtalak volna kívánni, mert képes voltál mosolyt csalni az arcomra.

testem egyre jobban összehúzódik; csupasz mellkasomnak feszülnek a felhúzott térdeim, miknek lassú mozdulatokkal támasztom neki az elehezedett fejem.

nehéz; talán le akar esni? vagy talán túl sok benn a gondolat?

víz folyékony formában nem érte a hajam, frufrum mégis csatakosan olvad a homlokomra.

nem látok rendesen, minden elnehezedő pillantásom a könnyektől eltorzult csempét, világot vetíti a szemeim elé.

tudom, amit magam előtt látok, színtiszta hallucináció.

mégis, a csempére vetülő mosolygó valód valahogy újabb, immáron néma könnyeket fakaszt ki belőlem.

talán csak képzeltelek?

mindvégig a saját elmém játszott velem?

... vagy csak próbált rajtam segíteni, s elhitetni a saját álmaim?

ahol van, kinek számítok, és nincs, ki bántson?

de hogy lennének álmaim, mikor aludni sem tudok?

létezel egyáltalán, vagy csak a képzeletem szüleménye vagy?

kinek van igaza?

nekik, akik nem normálisnak hisznek, s tartanak, vagy nekem?

nekem, kinek szavait senki sem hallja meg;

nekem, kinek fejében kialakult a mások által táplált szörnyeteg;

nekem, kinek minden egyes lélegzetvétele egy újabb néma párbeszéd a halállal;

nekem, kinek létezését mindenki megtagadja;

nekem, ki az egyedüli fény nélküli csillag a senki galaxisában?