A Háború Farkasai (Farkas szellem 3.rész)

Az ősök krónikája

-Le van írva, hogy ki, hogyan és miért teremtette meg a természetfelettit, de inkább csak olvasd el! De ne csak olvasd, próbáld meg érezni, látni, mert ez nem egy sima könyv, és te sem vagy ember.

Kinyitottam a könyvet.

Sabrina, az Első

-állt az első lap közepén. Továbblapoztam. 

A természetfeletti születése

-állt a lap tetején, majd elkezdtem olvasni, és a szavak lassan képekké álltak össze a szemem előtt.

Mindannyiunk előtt, ott volt a teremtőnk. Flidais, a vadak, a vadászat és az erdők kelta istennője. Egy napon az istennő vadászni indult, szarvasait befogta szekerébe és elindult, de egy vadat sem lelt az erdőben. Napokon át kereste az erdő állatait, mikor belefutott egy sérült farkasba, akit vadászok üldöztek. Mikor a férfiak meglátták az istennőt, ahelyett, hogy tiszteletüket mutatták volna felé, fogták dárdáikat és annak szarvasai felé dobták.

Flidais kardjának egyetlen csapásával térítette el az összes dárdát.

-Hol vannak az erdő vadjai? Hol van a falkád?- kérdezte a farkast, de nem vette le a szemét a vadászokról, akik értetlenül nézték. A farkas csak nyüszítve a vadászokra nézett. A farkas elgyengült és összeesett, az istennő egyetlen érintésével meggyógyította a haldokló állatott, majd dühében az emberekre akart támadni, mikor gyermekek jelentek meg, letérdeltek az istennő előtt.

-Könyörgünk Flidais, a vadak istennője, kegyelmezz meg szüleinknek!-kántálták a gyermekek.

-Elég!-mondta higgadtan Flidais, mire a fiatalok elhallgattak, de nem álltak fel, és nem néztek a szemébe sem.-Miért kegyelmeznék meg azoknak, akik leölik kedvenc teremtményeimet, és tiszteletlenül megtámadnak. Senki sem szólalt meg, majd az egyik gyermek, egy kislány állt fel, az istennő szemébe nézett, és így szólt:

- A szüleink csak minket próbálnak étellel ellátni, és megvédeni.-a lány tiszteletlensége nem ébresztett dühöt a nőben, inkább lenyűgözte annak bátorsága, de a pillanatnyi öröme elszállt, mikor egy nyíl repült az arca felé.

A levegőben elkapta és eldobta az emberek felé, a gyermekek kést rántottak, és az istennőre akartak támadni, ekkor az istennő haragja kiteljesedett. A szeme fekete volt, vörös haja az égnek állt, kékes fehér fények cikáztak körülötte, hangja mélyebbé vált, és úgy morajlott, akár egy sereg férfi.

-Nem tiszteltek engem, és teremtményeimet. Többnek hiszitek magatokat mint eme állatok, és tiszteletlenül viselkedve, hideg vérrel ölitek őket. Meglátjuk, hogy a következő telihold után is ilyen tiszteletlenek lesztek-e. A fiatalokat körbevette a kékes fehér fény és a levegőbe emelte őket. Majd hirtelen a varázslat eltűnt, és az istennővel, és annak szarvasaival együtt eltűnt.

A vadászok visszamentek a falvaikba, és ünnepelték az istennő legyőzését, de nem tudták, hogy mi vár rájuk. Teltek múltak a napok, de nem történt semmi, így még a legfélősebbek is megnyugodtak.

Egy nappal telihold előtt a lány, aki merészen beszélt az istennővel sikoltozni kezdett, és eggyeseknek azt mondta

-Meg fogsz halni! Meg fogtok halni!-üvöltötte és fülére tapasztott kézzel térdre esett és zokogott.

A lányt egy ágyhoz kötözték, és próbálták megnyugtatni, de ő egyre csak sikítozott, majd eljött telihold napja, a fiatalok ingerlékenyek voltak és furcsán érezték magukat, de nappal semmi sem történt.

Aztán felkelt a telihold, és elkezdődött a mészárlás. A fiatalok átváltoztak, félig emberek és félig vadállatok voltak, nagyon sok különböző volt közöttük, de egy dologban egyeztek. Ölni akartak, érezni a vér szagát, hallani áldozataik sikolyait. Ölték a családjukat, a barátaikat és még egymást is. A családtagok nem tudtak védekezni, de ha egy-egy családfő képes is lett volna rá, nem voltak képesek megölni a lényeket, hiszen azok, félig a gyermekeik voltak.

Hajnalban, nap első sugarai után, a fiatalok visszaváltoztak. Az egész falu vérben úszott, csak 14-en élték túl. Elengedték az ágyhoz kötözött lányt, aki már nem sikoltozott, és elindultak felkeresni az istennőt. 

Mindenre emlékeztek, a vérszomjra, a tehetetlen próbálkozásra, hogy megfékezzék magukat. Szüleik, barátaik sikolyára és a felemelő érzésre amit éreztek mikor tépték a húst és törték a csontokat.

Flidais diadalittas mosollyal várta őket.

-Mit tettél velünk?-kérdezte a lány.

-Megtanítottam egy leckét!-felelte nagy mosollyal a nő.-Tudjátok jártam az erdőt, nagyon kevés a vad, és az állatok a sok emberre panaszkodnak. Így ahelyett, hogy megöllek titeket alkut ajánlok.

-Legyetek azok akik leszámolnak a gyarló, az erdőt pusztító emberekkel, és életben hagylak titeket.

-Biztos, hogy nem!-lépett elő egy fiú, mire Flidais a semmiből előkapott egy dárdát és a fiú felé dobta, olyan gyorsasággal, hogy szabad szemmel látni sem lehetett, csak azt ahogy a fiú holtan dől el, mert a fejéből kiáll egy dárda.

-Még valaki?-fogott még egy dárdát. Senki sem lépett elő.

Így lett abból a 13 gyermekből természetfeletti, így lettem én Sabrina az első banshee.

-Ahogy olvastam a könyvet, és figyeltem a történéseket, úgy fogalmazódott meg bennem egyre több kérdés.  Láttam ahogy később egyre több természetfeletti lett, egyesekből farkas lett, másokból számomra ismeretlen lények váltak. 

Egy ponton Flidais természetfeletti csapata óriásira duzzadt és túl nagy erővel bírt, és az irányítás kicsúszott a kezeiből. Ekkor az istennő elkezdte az embereket segíteni, és elmondta teremtményeinek gyenge pontjait, és a legbátrabbakból lettek az első vadászok.

Aztán az emlékek hirtelen megint nagyon gyorsan kezdtek pörögni, és a fejemben levő személy gyorsan mégis, nagyon alaposan vizslatta a többi emléket.

Majd kiszállt a fejemből, és felébredtem. Hihetetlenül üresnek éreztem magam, egy nagy sötét helyégben voltam, ahogy felvillantottam farkas szemeimet realizáltam, hogy egy barlangban vagyok.

-Tudod, hogy ki vagyok?- jött a kérdés a hátam mögül, megfordultam és szembenéztem vele.