Effort (Ereri) 🌫

6. Gondolatok

"Ez a roskatag börtön az (...), ami miatt leginkább szenvedek. Már túl soká tartott rabságban. Alig várom, hogy kiszabaduljak egy fényes, boldog világba, és ott maradhassak mindörökké, hogy ne csak könnyeimen át láthassam, és ne csak egy fájó szív falai mögül sóhajtozzam utána, hanem vele lehessek és benne, mindörökké."

-Most az először hívtál így... - mosolyodott el - Remélem te is tudod, hogy innen már nem fordulhatsz vissza.

Igaza volt, de nem tudtam mit gondoljak hirtelen. Nem tudtam gondolkodni és ez megőrjített. Ha az ösztöneimre hagyatkoztam mindig kudarcot vallottam.

- Én...most nem tudom, hogy mit mondjak. - néztem fel rá. Nem tudtam elvonatkoztatni gyönyörű zöld színű szemeitől, de olyan ismerős volt. Déja vűt éreztem bármikor, amikor ránéztem és ez azért volt, mert Őrá hasonlított. Ha ránéztem Erenre olyan volt, mintha Rá néztem volna és emiatt bűntudatom volt. Bár nem tartozom egyikőjüknek sem magyarázattal. Ő sem keresett egy ideje már, ami talán egy kissé fájt, de úgy éreztem nem függtem már annyira tőle, mint mondjuk egy hónappal ezelőtt.
Ezek mellett frusztrált a helyzet, hogy egy nálam tíz évvel fiatalabb fiú dominál felettem. Rombolta az önbizalmam.

- Nem is kell, már megszoktam. Szeretem nézni, ahogy gondolkodsz, úgy értem, tudom, hogy okos vagy, de amikor látom, hogy valami jár a fejedben arra gondolok, hogy valami magyon fontos dolog lehet az.

- Most éppen te vagy. - az arcát fürkésztem, ahogyan felvidul, de ugyanakkor a meglepettség suhan rajta végig. Olyan őszinte. Olyan ártatlan. Olyan... szép.

- Csókolj meg. - nézett le rám eltökélten.
Azonnal az arcomba tolult a vér, bár oktalanul, mert tudtam, hogy valami ilyesmit fog mondani. Ha megtenném azzal véglel elveszíteném az utolsó reményemet is Ő iránta és végleg elszakadnék tőle. Ebbe belegondolni is olyan érzés volt, mintha valaki összeszorította volna a szívem. Fizikailag okozott fájdalmat a gondolat... nem, inkább a felismerés, hogy soha többet nem lesz esélyem Nála, ha megteszem, amit Eren kér.
Beharaptam az alsóajkam, hogy visszatartsam a szomorúságomat. Eren észrevette

- Ah, nagyon kész lehetsz.. - sóhajtva leült mellém.
Kedves dolog tőle, hogy nem lép le azok után, hogy kínos helyzebe hoztam - De minden rendben lesz. Lehet, hogy nem ebben a pillanatban, de majd egy idő után biztosan. Majd segítek, tudod erre valók a legjobb barik. - megsimogatta a vállam és most az érintése sokkal jobban esett, mint amikor hirtelen támad le vele.

-Én szeretném azt hinni, hogy igazad van. De nincs szükségem segítségre, nem vagyok egy gyenge pöcs, aki felesleges dolgok miatt szomorú, viszont nekem is vannak érzéseim. Olyan gyengének tűnhetek most - karba tettem a kezem, hogy elzárjam magam attól a forróságtól amit a testemben éreztem, valahányszor a tekintetét magamon éreztem - De leszarom, úgysem látja most senki.

- Én igen. - rámmosolygott - És tetszik. Végig tudtam, hogy igazából nem olyan vagy, mint amilyennek mutatod magad

- De akkor miért keresed mindig a társaságom? A tanárod vagyok, hiába is jó viszonyt ápolunk a kezdetektől fogva nem értettem, hogy egyáltalán miért segítettél, amikor még nem is ismertük egymást. Igazából, ahogy végiggondolom most sem ismerjük annyira

Egy ideig csend volt, de nem a kínos fajta, hanem amikor tudod, hogy a másik fontosat akar mondani, de előtte összeszedi a gondolatait.

Szorongva vártam a válaszát

- Tudom, hogy te is megtetted volna értem. Szerintem nagyon puha szíved van. - nem mertem a szemébe nézni, de a hangjából ítélve mosolygott

-Miből gondolod ezt? Nem tettem semmit, amiből ezt le tudnád vonni, tudtommal