S T Y L E S | ✔️

• T W O •

Másnap reggel idegesen keltem.
Évek óta nem keltem fel ilyen mértékű idegességgel, mint amennyi most a mellkasomat feszítette szét belülről. A torkomban éreztem az egyre csak növekvő gombócot és nem hazudok, ha azt mondom, elképzelésem sincs, mégis mi a fenéért érzek így. Az első gimnáziumi napomon sem volt bennem ilyen érzés, erre most úgy viselkedek mint egy tini, akinek jelenése van élete szerelme előtt, aki valami híres színész, vagy énekes, vagy a fene se tudja micsoda. Magamon teljes mértékben elképedve lépdeltem be a folyosón található fürdőszobába, majd fordítottam el a zárban található kulcsot jobbra, amitől az ajtó kattant és már gondolkodás nélkül kapkodhattam is le magamról a pizsamámat, amit egyből a szennyes kosár tetejére helyeztem, majd már a zuhanykabinban álltam, magamra folyatva a kellemes hőmérséklettel rendelkező vizet.
Tíz perc elteltével aztán frissen és üdén hagytam el a fürdőt és igyekeztem vissza a szobámba, ahol felvettem az iskola egyenruháját, de ma minden akaratom ellenére a hosszú nadrágomat kellett felvennem, mivel nem találtam harisnyát. Pedig ez a nadrág mindenkin előnytelen. És ez tényleg így van, mivel ha valaki, akkor én aztán sosem törődök ilyen dolgokkal, de ezek a kosztümnadrágok egyszerűen förtelmesek. Még nekem is.
– Életem, nem lett volna jobb az a szoknya? – nézett rám mindkét szemöldökét felvonva a nagyanyám, amikor leültem a már elkészített reggelim mellé.
Mondtam, hogy rémes a nadrág.
– Nem találtam lyuk nélküli harisnyát, majd ma beugrok a városba, veszek néhányat – válaszoltam neki teli szájjal, a jobb oldalamon helyet foglaló és újságot olvasó nagyapám pedig a kávéját szürcsölgetve köszörülte meg a torkát. – Bocsánat.
– Semmi gond, csak szeretlek reggel idegesíteni. Olyan jó nézni – tette hozzá én pedig döbbenten kaptam rá tekintetemet.
Tényleg csak bosszantott, nagyapám arcán ugyanis egy széles mosoly terült szét, szemei csillogtak és az arca színe is pirosabbnak tűnt a megszokottnál.
– Tényleg? Jó nézni? – vontam fel szemöldökeimet, a nagyanyám pedig már el is hátrált az asztaltól.
– Nem jó – rázta a fejét. – Egyenesen fergeteges.
Elnevettem magam kijelentésén, majd két ujjam közé csíptem egy darabot a zsemléből és nagyapám irányába hajítottam. Ami végül csak a vállát érintette, de az is több mint a semmi. Nekem legalábbis jóval több. – Na de Hope!
– Jó nézni, papa, fergeteges – fejeztem be két falat után a reggelimet kuncogva, felvettem a fekete blézert a fehér blúzomra és mindkét nagyszülőm arcára nyomtam egy puszit, ezt követően pedig már a házon kívül is tudtam magam.
Az iskolába vezető utam ma kétszer olyan hosszúnak tűnt, mint az általában lenni szokott. Mondjuk, ez könnyen köszönhető annak, hogy az első busz, amire szálltam volna, egyszerűen lerobbant, amikor kinyílt előttem az ajtó. A második természetesen a város másik végében volt, legalábbis a nem angol anyanyelvű sofőr elmondása szerint, aki egy felettébb kedves férfi volt, aki tudtomra adta, hogy szerinte ma jobban járok a gyalogos, vagy taxis iskolába menéssel.
A taxit nem kockáztattam meg, mert rengetegen vártak már rájuk, így lehetetlent nem ismerve a bézs bokacipőimben eredtem futásnak, majd tizenkét perccel csengetés után kis híján behasaltam az aula padlójára.
– Jó reggelt, Miss Graham – köszönt rám a hátam mögül egy halványan mosolygó Mr Connor, a portás, akivel Rachel, Bobby és én már nem egyszer futottunk össze azért, mert késve érkeztünk meg az iskolába. – Pontosan tizenhárom perccel ezelőtt csengettek be, Hope.
– Jó reggelt, igen, tudom, Mr Connor, de lerobbant a busz, ezért futnom kellett és most meg majdnem el is estem és tudja, én siettem, csak..
– Én értem, csak azt nem tudom biztosan garantálni, hogy az új tanára is megérti majd a ma reggel történteket – nézett le rám fél szemöldökét felvonva, mire behúztam a nyakamat és nagyot nyeltem. – Induljon, amíg még nem túl késő.
Csendesen, magamban tanakodva indultam meg az első szintre vezető lépcső irányába, amelyiknek a legvégén található csak a mi osztálytermünk. Így mire én odaértem, eltelt még plusz nyolc perc, mivel már képtelen voltam futni. Egy centiméternyi távot is. Majd' kiköptem a tüdőmet. Kell a fenének tüdőgyulladás márciusban, még úgy is, hogy ennek az esélye azért hála az égnek elég csekély. De a lényegen ez sem változtat. Nem akarok és nem is fogok futni. Majd bemegyek második órára.
Szóval az elkövetkezendő huszonkilenc percet az iskola folyosóján töltöttem, tételek olvasgatásával és a fél tízóraimat is megettem unalmamban.
A csengő pedig egyértelműen úgy hatott rám, mint egy felmentő sereg a világháború idején, a gonosz által elfoglalt területeken, és már talpra is ugrottam a földről, táskámat a vállamra hajítottam, majd az ajtót szinte feltépve igyekeztem be az osztályterembe.
Csakhogy valami megakadályozta eme tettemet. Vagy tervemet. Részletkérdés.
– Khm. Jó reggelt.
Az utat előlem elzáró illető hangja mély volt, lehelete csiklandozta homlokomat, amiből azonnal levontam, hogy nálam biztosan csak néhány centivel lehet magasabb, nem többel, mert szerencsémre én sem voltam az alacsony emberek csoportjába sorolható. De nagyon magas sem voltam, leginkább valahol közepén akadtam meg. – Bizonyára maga Miss Graham.
– Jó reggelt – tettem hátra egy lépést, közben lassan felvezetve szemeimet az előttem álló személy arcára.
Aki magas volt. Tényleg magas.
Sötétkék nadrágot és öltönyt viselt, alatta pedig egy fehér inget láttak szemeim, melynek két legfelső gombja használaton kívül maradt. A férfi szemei igézően szép zöld színben pompáztak, már-már azt mondaná rájuk az ember, hogy hasonlítanak a smaragdokra. Szája élénk rózsaszínű volt, dúsak és szépen íveltek. Aztán eszembe jutott, hogy az előttem álló férfi háta mögött éppen egy egész osztály játszik térfigyelő kamerásat, szóval megráztam a fejemet és nagyra nyílt szemeimet újra az övéire emeltem. – Én..én lennék az.
– Megkérdezhetem, mégis hol volt az előző ötven percben, Miss Graham?
Nagyot nyeltem, aztán neki is igyekeztem nyelvbotlás nélkül ledarálni, hogy mi történt velem alig egy órával ezelőtt. – Holnap egész nap közösen lesznek óráink, Miss Graham, díjaznám, ha már az elsőn is jelen lenne – fejezte be kimérten, aztán kikerült engem és elindult a folyosón, a tanári irányába. – Mellesleg pedig – torpant meg alig néhány megtett lépés után. – Mr Styles. Az új zene és matematikatanár.
Ilyen nincs.
Elkerekedett szemekkel biccentettem, jelezvén, hogy felfogtam és a holnapi első órás kérését is teljesíteni fogom, mire egy kisebb mosoly formálódott ajkain és már folytatta is útját a tanári szoba felé.
– Csajszi – állt meg mellettem hirtelen Rachel, egyik kezét a vállamra helyezve. – Ez a szexisten téged már most kipécézett – kuncogott, mire lehunytam szemeimet és keservesen felnyögtem.
– Így igaz. A fenébe is, csak ne lenne tanár és ennyivel idősebb nálunk – sóhajtotta Bobby, miközben megragadta a kezemet és az osztályba húzott, ahol a többiek egy gyors jó reggelten kívül nem különösebben szenteltek nekem több figyelmet. Hála az égnek.
– Miért, hány éves?
– Huszonhét. Végülis nem olyan sok, mert csak kilenc év a korkülönbség, de akkor is. Érted – vonogatta a vállát Bobby, Rachel pedig Niall karjaiból nézve minket bólogatott. – Egyébként miért vagy nadrágban? Förtelmesen néz ki.
– Ó, Bobby, csak egyszer tennél lakatot a szádra, de csak egyszer – emeltem tekintetemet a plafonra, majd magamban morfondírozva leültem az üres székemre.
Zene és matek tanár.
Ami annyit jelent, hogy a hét minden egyes napján lesz szerencsém látni.
És nekem ezt a csodás két hónapot sikerült megalapozni egy ötven perces késéssel.
Ilyen nincs.

•
•
Sziasztok!🥰
Véleményeket, kritikákat szívesen látok a komment szekcióban, nagyon örülnék nekik!❤️

All the love.
agirlswriting

midnightwhiteowl ❤️