A Balaton hűs vízén lebegve bámulta Izabella egyik barátnője társaságában a lemenő Nap narancsos színjátékát. Mind a ketten egy-egy felfújható gumimatrac tetején feküdtek, s az életük problémáit panaszolták el egymásnak.
-Veled is volt már olyan, hogy elveszettnek érezted magad?-szólalt meg negyed órányi hallgatás után Iza. Barátnője, Zoé hallgatása után megtört hangon folytatta.-Mintha nem ide tartoznál? Az egész olyan, mintha egy béna sorozatba csöppentél volna, melyben olykor-olykor vannak vicces, boldog pillanatok, de azon kívül egy sötét és mély szenny.
-Woah, ez olyan.... mély. Szeretnél beszélni róla?
S ezzel kezdetét vette a hosszan tartó regélés minden egyes gondolatáról, mely napról-napra mérgezte elméjét. Esett szó a párkapcsolatáról, a barátairól, a gyatra önképéről s még a jövőjéről is. Zoé figyelmesen hallgatta a rózsaszín ajkakról csepegő, mérgezett szavakat, próbálván feldolgozni őket.
Csak telt és telt az idő, majdan Izabella a mondandója végéhez ért. Ezek után szavak nélkül beszélgetve pihentek tovább az egyre hűlő vízben, élvezve az őket körülvevő csendet, melyet csak a tücskök ciripelése s a hullámok halk morajlása tört meg.
-Tudod, mi a legszarabb az egészben?-szólalt meg ismét Iza.-Látom, ahogy minden összedől körülöttem, mégse tudok tenni ellene. Csak figyelem, ahogy romba hullik körülöttem a valóságom, s elvesztek mindenkit, akit szeretek. Legfőképpen őt, akit az életem szerelmének tartok.
